NAPLÓK: czékmány sándor DOKK-lét Legutóbbi olvasó: 2025-01-30 15:36 Összes olvasás: 10454Olvasói hozzászólások nélkül| 4. | [tulajdonos]: 57 sor | 2017-11-24 09:39 | 57 sor
a falak ösztönlények
a falak közelében mindenki ösztönlénnyé változik
beleszalad a sötétbe
és várja hogy a pokol felkínálja számára a lelkét
mint autóknál a gumicsere
kész lelkeket lehet rendelni
ki ki tetszése és választott útviszonya szerint
a pokollelkek érdekesebb mintázatúak és
lényegesen jobban tapadnak a valósághoz
a velük elérhető sebesség csak kozmikus mértékekben
léphető
ellentétben a jólelkekkel
akik abszolút mértékben súlytalanok
a legegyszerűbb közegellenállás is le tudja
bénítani őket
irgalmatlanul kicsi a kockázatvállalási koefficiensük
így nem csoda ha készletkiárusításuk alkalmával
sem találkozol sorbanállókkal
bárki testébe könnyűszerrel beleéli magát
de ugyanolyan könnyedséggel ki is lökődik
néha a torkodban dobog
de csak azért
hogy emlékeztessen az időre
aki tulajdonképpen maga az Isten
csak még nem tud róla
átszivárog a téren úgy hogy nem érzékeli saját magát
mert egyidejűleg mindenhol ott van és mindenben
tehát soha sehol
kitapogatja olykor a szándékainkat
de mert értelmezési tartományain kívülre esnek a
következményei
nem foglalkozik velünk
tenyerét
a szemére szorítja
és biztosan tudja ha ő nem lát senkit
akkor őt sem látja senki
ujjai között néha átszivárog a hité-
ből fakadó tanácstalanság
hogy amikor megszűnünk számára
megszűnik-e ő is
hajszálrepedésnek érzi magát az univerzumon
és egyre tágul
viszonyítási pontjai
mint a késve induló vonatok menetrendjeibe
berajzolt számok
kipergetik magukból a valóságot
lehet
ő is rég rájött
hogy nincs szüksége már önmagára sem
elvesztek benne a dátumvonalak
de haladékot kapott az újjászületésre
és így csak szenilis vigyorral vár
mintha nem is benne történne
minden alkalommal
a végtelenszer ismétlődő rosszlelkek sormintáin át
a valami újra történő sóvárgása
a jónak
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 3. | Kiss Anna Mária: DOKK-lét | 2017-11-20 17:50 | És persze. A hetedik te magad légy. Könnyesbe facsarodtam. Anna
útközben persze rájössz, hogy már rég maga alá temetett
sőt, te maga vagy a fal, ahogy az utazásod is, szótlanná
vált együttlét mélységgel és magassággal, elhagyott szavak
amiknek már nincs, de talán soha nem is volt értelmük, de
néztél velük, világokat láttál bennük, vendégként és be-
fogadóként egyaránt, túlfokozott bizalommal néztél át
másokon, ettől néha azt hitted, szabad vagy, pedig csak
folyamatosan visszatértél oda, ahonnan elindulni is kép-
telen voltál | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 2. | maszat: sors | 2017-11-20 17:27 | Nem tudom eldönteni mi is a helyzett, de a dokk kitermel olyan szellemi alkotásokat, amelyek azért megállnák a helyüket bárhol. A világon bárhol..
Szerintem ez is valami ilyesmi, aminek a tartalma azért a számomra elkeserítõ tud lenni. Pont úgy mint pl. Madách Az ember tragédiája mûve. Persze nem kell félreérteni, ez nem olyan nagyszabású nyílván
és a téma is más. | |
| 1. | [tulajdonos]: paprikaskrumpli | 2017-11-20 16:48 | 81 sor
1
már régesrég nem játszod a szereped, pedig még mindig
ugyanazt az álarcot viseled, változatlan vagy, csak az ár-
nyékod lett kisebb, sokkal kisebb, az idő annyira el-
koptatta, hogy ha szeretnéd sem tudnád maholnap meg-
különböztetni magadtól, járóképtelen lett, akárcsak a
gondolataid, benne elképzeléseid a világról, ahol rönk-
ként úsztatod magad a sarkáig, és ha visszafordulsz
már nemigen látsz a nyomodban senkit
2
persze ez a te hibád is lehet, soha nem próbáltad meg for-
mába faragni magad, gyenge voltál beismerni az igazad
mások hazugságaival szemben, határt kerestél folyton, és
mindig magadba ütköztél, ez is egy olyan gondolat, amin
megint csak leállsz percekig töprengeni, hogy van-e képe
értelme a szónak vagy megint csak üres provokáció, ahogy
a tekintetek is folyton elfordulnak, mikor színpadra lépsz
holott nem szerepet játszol, egyszerűen csak megpróbálod
önmagad szerepként elviselni
3
nem mondhatni, hogy hagyomány lettél, másolat vagy, egy
saját arcról készült szánalmas másolata a magadénak, és
még csak nem is sejted, hogy az eredetit, hol, milyen körül-
mények között hagytad magára, elképzelésed ugyan van
de a bizonyíték már rég nincs birtokodban, pontosabban
másokra hagytad, hogy játszanak el téged, és szomorúan
tapasztalod, hogy ezek a mások is te voltál, és ideg-
enként keresik az átjárót önmagukhoz, és még csak nem
is sejtik, hogy soha nem voltak, csak vannak
4
előfordul, hogy valaki emléke eszedbe jut, aztán szét-
hullik, porvihar lesz belőle, amiben árnyként kavarogsz
vagy vánszorogsz benne, mint amikor kivertek, és
csendben, a legutolsó pillanatig vissza-visszanézegetve
méregetted az egyre tömörebb távolságot, tanulmányozod
közben a csend titkát, ami szintén te, de idegen a belőle
kiszivárgó sötét, mintha por lenne az is, napon átütő
rozsdafolt, valamit folyton kérdezni akarsz tőle, mert
biztosra veszed, hogy volt közöd hozzá, de már nem tudod
5
mikor
létezésed megpróbálod rögzíteni, elhalványodik a köréd
kapart árok, ugyanúgy mégy el, ahogy megérkeztél
november lesz akkor is, tökéletes pontossággal mellőzve
a felesleges évszakokat, jelentősége csak a hullámzó
sorokba zárt vesszőknek lesz, amik talán az árnyékaid is
voltak, egybezárva és elválasztva a fény hamis kész
tetéseitől, néha-néha felriasztott álmaid között próbáltál
szövetségest találni magad ellen, aztán felhagytál ezzel is
6
hogy a végén újra a helyére kerüljön minden abból a sok
hiábavalóságból, amiket egyszer magadba terveztél, falak
lettek mind, átjáró és kapaszkodó nélküli gyűrődésként
állítva, hogy akkor mégiscsak én, mert kicsit magam is
benne felejtve, mintha a szomszéd utcából tartanék haza-
felé, de elfelejtettem, hogy merre kell befordulnom
és kedvem sem, hogy eldöntsem, érdemes lenne-e még bár-
merre is, lehet-e ennél mélyebbre, ahol már töltésként
viselkedik a fal, védelmet nyújt, de sejtelmed sincs, mitől
7
útközben persze rájössz, hogy már rég maga alá temetett
sőt, te maga vagy a fal, ahogy az utazásod is, szótlanná
vált együttlét mélységgel és magassággal, elhagyott szavak
amiknek már nincs, de talán soha nem is volt értelmük, de
néztél velük, világokat láttál bennük, vendégként és be-
fogadóként egyaránt, túlfokozott bizalommal néztél át
másokon, ettől néha azt hitted, szabad vagy, pedig csak
folyamatosan visszatértél oda, ahonnan elindulni is kép-
telen voltál
8
ki kellene menni néha a parti sétányra, szilárd talajt
fogni a talpam alá, elfelejteni ezt a bukdácsoló együtt-
létet a hullámveréssel, ahol talán a szél sem, csak az üres
hányatott bizalom, kevés kék a horizont ívében, és máris
himbálod magad előre-hátra, és újra, és újra felméred
mintha számítana is valamit a mérlegen, hogy mennyit
mocorogtál rajta, néha érintetlenséget érzel, és
magashegyi havak sivárságával töltöd fel a horhosok
repedések, sziklaélek kiáltványait
9
aztán lefújod őket, mintha ott sem lettél volna, túl közel
voltak a széphez, de ettől a tekinteted csak homályosabb
lett, túl messzire kerültél az igazságodtól, de az is lehet
hogy túl közel, a saját nézőpontod itt már nem számít, a-
hogy mások nézőpontja is csak, mint bolygók az igazság
körül, de lényegében nem tud vele mit kezdeni, álarccá
gyűri hát a megérzést, valami tévedhetetlennek hitt eszme
kötőanyagába áldozva fel a maga hitét, hogy időt állóvá
tegye a falat, ami talán nem is kellene, hogy ott legyen
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
