Nyolcvankilencévesen állva halt meg. Soha senki vagy semmi nem téríthette el (vagy meg). A legtöbbet tőle olvastam. Negyvennyolc könyve van meg, sajnos még nem mindet olvastam – igaz viszont, hogy némelyiket többször is.
Azt hiszem, életében nem pihent egy napot sem, szokatlan lehet neki mostantól. De az is lehet, hogy csak anyagot gyűjt a következőhöz!
Aki a zsenilyét használja fájdalomcsillapítónak, azért egy erősebb felyfájás esetén – biztos, ami biztos – vegyen be egy-két, erre kifelylesztett tablettát is!
Mert az a fájás garantáltan megjön, ha naplója szövegét beküldés előtt ellenőrzi.
Egyébként Dale Carnegie okos ember volt, és egy igazi zseni nem csupán idézne tőle, ne meg is fogadná néhány tanácsát.
Még egyet: - ha valaki egy adottságával– tehát amiről nem tehet, amiért nem dolgozott meg – dicsekszik, az nyugodtan levonhat vagy ötvenet az ilyen-olyan módszerrel mért IQ-jából.
Viszont így magyarázatot kaphatok az illető néhány megnyilvánulására.
Egy intelligens ember tud különbséget tenni a helyénvaló őszinteség és a gátlástalan bunkóság, vagdalkozás között. Az tudja, hogy egy vita során csak a témához kapcsolódó érveknek vagy ellenérveknek van helyük, mert a többi az személyeskedés. Az tudja, hogy az öncélú sértegetéshez nem kell bátorság, attól nem lesz vagány, nem lesz különleges valaki, és semmi tiszteletet nem érdemel.
Vannak és voltak olyanok, akiket – bár kibírhatatlan volt a természetük - tisztelünk, tiszteltünk. Azonban egy közös volt bennük: letettek valamit az asztalra. Amiért el lehet nézni hibáikat.
Magyarországon évente úgy száz emberölés lehet, másképpen úgy mondanám, hogy háromnaponta egy. Hogy egy ember egy másik életét kioltsa, rengeteg ok vezet, a féltékenységtől az anyagi javak megszerzéséig, a hirtelen fellobbanó dühtől az érlelődő bosszúig, és bár nagyon ritkán, de előfordul, hogy igazi okról az elkövető se tud számot adni. Az mindenesetre elmondható, hogy az elkövetőben mindig dolgozik egy mérleg, valaminél jobb megoldásnak tartja azt, ami mindenki másban a legszörnyűbb kimenetnek látszik. Csak egy elborult tudat képes átértékelni a sorrendet, ép, egészséges gondolkodású embert nem vihetik rá a körülmények egy gyilkosságra. * A háború. Két ember, akik sose találkoztak , most fegyvert fog egymásra, sőt, olyanra is, aki védekezésre képtelen. Személyes okok nélkül követnek el naponta annyi szörnyűséget, amit tízmilliós országunkban egy év alatt összesen. Egy emberölésnek mindig van felelőse. Napi száznak ne lenne? Ha egy gyilkosra a törvény évtizedeket mér, mennyi a tarifája annak, ha százezret bír rá az elkövetésre? * Nem hiszem, hogy tudnék beszélni egy gyilkossal. Még akkor se, ha függenék tőle. Vagy van egy táblázat? Egy mérték, hogy meddig fér bele, és mikortól nem? Az egyik serpenyőben az, hogy mekkora bűnt követ el az egyik, a másikban meg az, hogy mennyire kellemetlen, ha elzárkózom egy alkutól? Mindig tudtam dönteni, mondtam már le egyébként kedvezőnek tűnő üzletről, szakítottam meg barátságot, beszélőviszonyt. Jó, a másik oldalon sose emberölésről vagy bármilyen más bűntettről szólt a történet, de erkölcsi érzékemet sértette. * Amiért ezt írtam, az meghaladja a személyes nagyságrendemet. Nagyobbak a serpenyők, az egyikben egy ország rombolása, emberek élete tízezerszámra, a Világ válsága, a másikban súlyos, generációkra ható terhek felvállalása. Viszont tény, hogy nem nekem kell dönteni. De elszenvedni biztosan nekem kell.
Ha egy ökölvívómeccsen utólag kiderül, hogy az egyik versenyző csalt, akkor megsemmisítik az így elért eredményét.
Most olyan meccset láthattunk, ahol az egyik fél mindenki szemeláttára dugdosott kemény tárgyakat a kesztyűjébe, megtehette, hiszen aki felügyelte az előkészületeket, az ő tímjébe tartozott, de még a levezető bíró és a pontozók is.
Nem beszélve a szabályokról, azok folyamatosan úgy változtak, hogy neki kedvezzenek, megfejelve azzal, hogy rá még ezek sem voltak kötelezőek.
Az meg már csak hab a tortán, hogy az ilyen módon elért győzelem után kigúnyolja ellenfelét.
* Szavak. Ha hozzájuk illesztünk egy másikat, nagyot változik a jelentésük.
Öröm – káröröm.
Sokan vannak, akik őszintén örülnek. Többnyire a hívők. Elégtételt is éreznek, megmutattuk a gonosznak, nem lesz itt háború, nem lesz adóemelés, megszorítás, marad a rezsicsökkentés, megmutattuk az elempébétéqúnak, hogy nem szólhatnak bele a gyerekeink nevelésébe!
Aztán őszintén örülnek azok is, akik valóban jobban jártak a tizenkét év alatt, akár egy lecsámpásított családtámogatásnak, akár a magasabb jövedelműek adócsökkentésének, a nyugdíjplafon eltörlésének – nem sorolom – köszönhetően.
Őszintén örülhetnek még, akik kapcsolataiknak – és nem képességeiknek - köszönhetik kiemelkedő lehetőségeiket, közben nem kell tartaniuk piaci megmérettetéstől, de még átfogó vizsgálattól sem.
És itt ötvöződik közülük sokakban az öröm a kárörömmel.
Most kitolódott az az idő, ameddig kiváltságaikat megőrizhetik - a másik fél tehetetlensége miatt. * A szégyen, a szekunderszégyen és a szégyentelen.
Az ökölvívó, ha bebizonyosodik a csalása, szégyelli magát, az csak intelligencia kérdése, hogy mutatja ki.
Az elegánsabbja elismeri, elnézést kér ellenfeleitől, rajongóitól. Van persze, aki agresszívan reagál, sok rajongóját elveszítve így.
Az őt kedvelők viszont szekunderszégyent éreznek, ez talán még kellemetlenebb érzés lehet. De így éreznek egyébként azok is, akik nem őt, csupán a sportot kedvelik.
Aztán vannak, akik csupán dühösek a lebukás miatt. Ők a szégyentelenek. * Nekem a választások eredményét látva a szégyen minden fajtájával meg kellett küzdenem. Szégyellem, hogy mennyire nem láttam előre. Szégyellem, hogy környezetemben reményeket tápláltam. Szekunderszégyent érzek látva, hogy a vesztesek egymást okolják, hogy nem látják, mindannyian csak bábok voltak.
Aránytalan médiamegjelenés? Ez önmagában igaz, de azokban a falvakban, ahol közel százszázalékos eredményt hozott a Fidesz, még csak nem is hallottak MZP-ről, a CSOK-ról, a rezsicsökkentésről.
Egyes ukrajnai régiókban annyit tudtak a választásokról, hogy MZP-re nem szabad szavazni, mert akkor kitör a III. Vh.
Nem sorolom, de nyilvánvaló, hogy ezeken a helyeken semmi sem múlt az óriásplakátok vagy a kampányköltések arányán.
Okolják MZP-t, hogy felelőtlen kijelentéseket tett.
Persze, volt köztük olyan is, de ennek nem volt igazán jelentősége. Adtak a szájába számtalan olyat, amilyet sose mondott, tulajdonítottak az ellenzéknek hamis szándékokat, sulykoltak félmondatokat a másik felük nélkül, régi technika, bevált.
Gátlástalanság, felsőfokon.
Árstop úgy, hogy az nem a költségvetést terheli, hanem a kiskereskedőket. Gyakori terminológia, hogy valamit nehogymá’ a magyar családok fizessenek meg, de az belefér, hogy kis családi vállalkozások menjenek tönkre. Ami a takonyhab a tortán az a tábla, amit ki kellett állítani, közel húszezerbe kerül, rémlik, hogy a Rákosi érában a kivégzettek családjainak kiszámlázták a kivégzés költségeit, köztük a kötél árával.
Benzinárstop.
Én sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy az olcsó benzint tankoljam, és egy 2020-as adat szerint 7-800ezer autót tehet tönkre a magas etanoltartalom.
Ezek többnyire az olcsó, öreg kocsik, na, az enyém is ilyen, és ez a helyzet az idővel csak romlik. Tekintettel arra, hogy nyugdíjamat csak az inflációval – és utólag – emelik, újabb autóm már nem lesz.
Egyébként se lenne pofám úgy venni benzint, hogy a kutas szemébe nézve kivennék a zsebéből literenként vagy egy ötvenest, kétszáz kút már tönkrement, a megélhetésem érdekében nem lopok szemrebbenés nélkül egy hasonló gondokkal küszködőtől. * Ha az ellenzék nyer is, nem húzta volna néhány évnél tovább.
Ahol a 300,-Ft-os vizitdíjjal, a 4eFt-os tandíjjal ki lehetett kezdeni egy kormányt – mit nem adnék most ilyen nagyságrendekért -, ahol egy évtizedes távlatból rá lehet húzni a 13. havi nyugdíj elvételét Gyurcsányra, ahol egyik oldalon ki lehet tiltani szavakat – pl. megszorítás, új adók -, míg a másik oldalról csak ezeket szabad állandó jelzőként alkalmazni, ahol harmincéves politikusokon a régmúlt hibáit kérik számon, nem okoz gondot ellenük hergelni az embereket.
Egy koalíció csak öngyilkos munkát vállalhatott volna, népszerűtlen intézkedéseikkel a visszatérő Orbán helyzetét javítva.
Így aztán megdöbbenve láttam Bátai Tibor videóját a savanyú szőlőről.
Szerintem előbb-utóbb Tibor is belátja, hogy Orbán nehéz helyzetbe kormányozta magát és az országot. A költségvetés rovására kiszórt pénz egy részét még meg kell adni.
Persze, lesz mire hivatkozni, készen vannak a panelek, a kovid, a háború, Brüsszel, a NATO, most a migránsok egy kicsit nem, a Gyurcsány-éra is egyre távolibb, sebaj, lesznek újak, abban az országban, amelyikben a népszavazás kaphatott százezerszámra négy nemet, semmi sem lehetetlen.
Visszatérve a szégyenre, én szégyellem magam. Szerintem ezzel az érzéssel előbb-utóbb találkoznia kell azoknak is, akik még nem.
1./ Amikortól az ember közösségben élést választotta, sikeresebbé vált az együttélés, ha a tagok specializálódtak, mindenki átvállalta a többiektől azt a tevékenységet, amiben ő volt a hatékonyabb. Aztán elszámoltak valahogy. Magyarul egy jó pék és egy jó kovács eredményesebben működtek együtt, mintha az egyik állandóan szénné égette volna a saját kenyerét, míg a másik rendszeresen laposra verte volna a saját hüvelykujját.
Az élet összetettebb annál, hogy két szakma lefedné a közösség szükségleteit, és előfordult, hogy a péknek nem kellett már több lópatkó, viszont mit nem adott volna egy jól megvarrt gúnyáért, igen ám, de a szabóra már az előző vekni is rászáradt, többre becsült volna egy hordó mézsört, nem folytatom.
Kellett a cserealap, olyan, amilyet mindenki elfogadott tevékenysége ellenértékéül.
2./ Szerintem a munka az a tevékenység, amit az ember nem végezne, ha nem fizetnék meg. Mert az egyébként hobbi lenne, szórakozás.
Magyarul dolgozni akkor kell, ha az ember a hobbijából nem képes előteremteni a gördülékeny életvitelhez szükséges cserealapot.
Természetesen vannak extrém helyzetek, beleszülethet valaki a nagy jóságba. Vagy utálhat annyira dolgozni, hogy helyette inkább lop vagy csal, de itt is érvényes, ha nem tenné anyagi haszon nélkül, akkor a bűnözés is munka, legfeljebb nem becsületes.
Manapság egyébként már nem olyan élesek a határok, ami régen törvénysértő volt, előfordulhat, hogy mára már nem az, és fordítva.
3./ Visszatérve a munka és a szórakozás viszonyára, a személy felől tekintve.
3.a./ - Dógozzá, hogy én szórakozhassak! 3.b./ - Azér keccsölök, hogy te jól szórakozhass? 3.c./ - Én például utálok fűrészelni, de ha valaki reszel, azon órákig el tudok szórakozni!
4./ Egészen személyes
Több évtizedes munkaviszonyom alatt mindössze másfél év lehetett csupán, amit nem élveztem, és csak a pénz kedvéért csináltam, a többinél ez nem volt szempont. Magyarul átszórakoztam szinte az egész életemet. Ilyen megközelítésből tehát nem lehetek a téma igazi szakértője, a fentieket tessék fenntartásokkal kezelni!
Két olyan ember van a Dokkon, akik kövérlászlói dörgedelemmel illetik azokat, akik velük ellentétes véleményüknek adnak hangot. De most csak az egyikkel kapcsolatban írok.
A magam részéről már jópárszor kihúztam a gyufát, de úgy vélem, hogy kb. egy éve megtaláltam lelkem egyensúlyát, kritikus hangvételű írásaimat a Fészre teszem, mi a fasznak konfrontálódjon az ember, ha nem feltétlenül szükséges.
A Fészen többnyire régi barátaim és olyan ismerőseim olvasnak, akiknek - ha nem is értenek velem feltétlenül egyet – többet ér a barátság, a jó viszony a véleménykülönbségeken való civódásnál.
Lényeg a lényeg, a magam részéről elfogadtam, hogy a Dokkon politikai hozzáállása miatt ne minősítsek senkit, de azért így se nagyon úsztam meg egy-két dorgálás nélkül, pedig igyekeztem tanárúrkérem, ha karcos is volt valamelyik versem vagy írásom, akkor egyszerűen konzekvensen magam voltam.
Viszont látom, hogy így se vagyok biztonságban. Erre spekulatív úton jutottam, abból, ahogy Tamás elbánt a főszerkesztővel.
Vérlázító és gyomorforgató a szöveg – írja Tamás. Egy olyan szövegről, amit más írt másnak, és amely szöveg nem került volna a Dokkra, ha Tamás nem citálta volna ide.
Úgy látszik, egy magára valamit is adó cenzor elől nincs menekvés, bújhat az ember akár ürgebőrbe is, cserélhet eszmét máshol olyanokkal, akik hasonló módon látják a világot, a Nagy Testvér előtt nem marad titok.
No, de nézzük azt a témát, amit nem én, de még a főszerkesztő sem, hanem Tamás hozott a Dokkra! Már én is akartam ezzel foglalkozni – igaz, nem itt, hanem a Fészen, ahol eddig biztonságban éreztem magam -, de már szabad a pálya itt is, hiszem Tamás naplójához kapcsolódom csupán.
Lélegeztetőgépet küldött humanitárius okokból Szíjjártó az ukránoknak.
Nem hiszem, hogy akad olyan, aki még ne tudná, hogy nagyságrendekkel több ilyen masinánk van, mint ahányra kezelőszemélyzet jutna. Mert egy ilyen masina nem egy porszívó, nem csupán egy ki-bekapcsoló van rajta, kezelése komoly szakértelmet igényel.
120 lélekmasina ment, kezelők nélkül. De ezekre már legalább nem kell raktározást fizetnünk.
Mert az ukránok is csak rakosgatni fogják egyik helyről a másikra, a lényeg, hogy ne legyenek útban, ha megszólal a sziréna. Mondjuk a villanydróton senki nem fog átesni, hiszem áram se jut minden kórházba.
Persze lehet, hogy azokból a gépekből ment az ukránoknak, amikhez nem kell személyzet, mivel kiderült róluk, hogy alvássegítők, horkolásgátlók. Ezek csak addig voltak drágák, amíg megvettük, most már igaziból szart se érnek, ágyúszó mellett senkit se zavar a horkolás.
Ettől függetlenül nemes dolog volt, hiszen segíteni, adni jó, kétszer ád, ki duplán ád - ahogy az írás mondja - és bőven belefér az adományozás nagyszerűségét aláhúzó kísérőszöveg: „- Bár tudjuk, hogy Magyarország és Ukrajna kapcsolatai is feszültséggel terheltek, Ukrajnában sorozatosan megsértik a magyar nemzeti közösség jogait, ennek ellenére Magyarország mindig is kiállt Ukrajna területi integritása és szuverenitása mellett.”
Vérlázító és gyomorforgató szöveg – írja Tamás.
Tényleg az.
Utóirat:
Az én írásaimat megnézheti bárki a Fészen, én ugyanis senkit nem tiltottam le. Nem is tudtam eddig, hogy lehet olyat. Viszont ma megtudtam, hogy ott annyi más mellett üreginyulak is vannak. Ők önkínzásból olvasgatnak nekik nem tetsző oldalakat is, aztán usgyi vissza a gödörbe, bár az utólagos fröcskölés nem annyira a nyúlra, hanem a borzra jellemző.
A takarásból leselkedőkről egész röviden megfogalmazható véleményem van.
Persze, akkoriban én csak úgy gondoltam Rénire, Galacra és Ogyesszára, hogy azok ruszki kikötők, a térképen rózsaszín volt az egész SZU, oroszul beszéltek, ennyi.
Réniben voltam a legtöbbször.
A kisebb tengeri hajók a Feketéről odáig jöttek fel a Dunán, a rakományt uszályokba rakodtuk, az így jutott tovább. A legénység cseréje legtöbbször itt zajlott, én az első hajómra is itt szálltam be.
Ruszki kikötő, oroszul beszéltek.
Nyolc éven át jártam Rénibe hosszabb-rövidebb kihagyásokkal. Sok barátra leltem. Már tisztként hivatalos ügyeket is intéznem kellett, a helyi bürokraták – tekintettel hiányos nyelvtudásomra – segítsége nélkül nem mentem volna sokra.
Már tudom, hogy ukrán kikötő Réni, nyilvánvaló, megnéztem az előbb egy térképen, nem rózsaszín, hanem halvány almazöld. Akkor kik is laktak ott?
Megnéztem a lakosság összetételét is, ez a Wikipedia nagy találmány, 49%-a moldovai , 18%-a ukrán , 15%-a orosz , 8,5%-a bolgár és 8%-a gagauz.
Nem tudom, hogy ismerőseim közül ki melyikbe tartozott, nekem akkor mind ruszki volt. Az biztos, hogy egy városban éltek, kollégák, barátok, szomszédok voltak - és nem ölték egymást.
Aztán Ogyessza, azt hiszem, 71-ben voltunk az Operaházban, akkor nem tudtam, de most azt is megnéztem, jövőre lesz százötven éves. Arra viszont tisztán emlékszem, mondták, hogy tizennégy kiló aranyat kentek szét a renováláskor Európa legszebb operaházának cirádáin.
Nem volt összehasonlítási alapom, tizenkilencévesen addig még nem láttam élő balettelőadást. A leningrádi balett volt műsoron, a Hattyúk tava, kevésen múlt, hogy nem kaptam rá.
Persze, hogy a lépcsőt is megcsodáltam, akkoriban egyvágtában fel is tudtam menni rajta, ma már a fényképet nézve is fáj a derekam.
Nem lettem volna a világra nyitott fiatal tengerész, ha a kocsmáknak legalább egy részét nem derítettem volna fel. Most már tudom, hogy ukránokkal iszogattam, már írtam, a térképen egy rózsaszín mezőben egy város, oroszul beszéltek, mire gondoljon az ember bohó gyereke, ruszkik.
Már tudom, hogy a ruszkik azok, akik fegyverrel mennek fiatalkorom kedves emlékeire.
Akkori barátaimat nem féltem, néhányan élhetnek csak. Nem volt olyan jó életük, hogy ne cserélnék be egy vésett feliratra a balsoj geroj után egy kéttenyérnyi márványon. Pár évtized, és a helyükre kerülnek a dolgok.
Szomorú azért vagyok, mert egy olyan ember, akinek az életére, biztonságára szolgálatok ügyelnek, puskát erőltet a következő generáció kezébe, de egyúttal céltáblát a homlokára.
Ukránok, oroszok, magyarok lőnek egymásra, százezrek próbálják batyuba préselni életüket és vágnak az ismeretlennek, szakadnak családok, tervek, nem tudom, hogy a lépcsőből Odesszában hány fok marad.
Nem tud a Világ kimaradni. Mindenki érintett, és elhihetjük, ha a dörgés nem is hallatszik be az ablakon, ez a háború nem korlátozódik már a puskagolyóra.
Az előbb akartam megnézni egy weboldalt – nem akartam sületlenséget írni az Operaház kapcsán – nem nyílt meg, a víruskeresőm tiltotta le.
Emberek tízezreit kell nagy kímélettel fogadnunk, fel kell élesztenünk magunkban az együttérzés már alig pislákoló parazsát, egy kicsit talán meg kéne feledkeznünk a saját elmérgesedett sebeinkről!
Át kell tervezni és szervezni, az egész világon a pénz, az energia, az egészségügy, a beruházások szövevényét, az országok, szövetségek viszonyait.
Világháború ez, hadüzenet nélkül. Olyan háború, ahol az ember a saját hazájában is lehet hadifogoly.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
