bárcsak lenne egy kocsma álom és valóság között félúton amelynek a legfélreesőbb sarkában állna az én állandó asztalom aminek folyton ülne valaki a túloldalán dohányfüsttől kiszáradt szemekkel jó dumákat tolna hazugságokat olyan dolgokról amelyek sohasem történhetnek meg a mostnak szólna nem lennék rá dühös nem józanodnék ki csak lebegnék álom és valóság között a nemtörődöm ostobaságban
Korábban a futás igazi flow élmény volt, ki tudtam kapcsolni és csak a mozgásban levésre koncentrálni.
Mostanában viszont a flow élményt megsemmisítette a monitorozás. Figyelem a sebességet, azon filózok menet közben, hogy elérem-e az aznapra kitűzött távot, vagy behalok félúton. Az jár a fejemben, hogy növekedni fog-e a VO2MAX vagy nem nem fog növekedik a rohadék VO2MAX és alig várom, hogy csekkolni tudjam az eredményt az órán. Ez gáz. Be kell ismernem, ami ellen eddig tiltakoztam -mint állat-, hogy még mindig van a személyiségemben egy kurva nagy adag kényszeresség.
Hiába töltöttem az utóbbi éveket azzal, hogy kigyomláljam magamból az olyan dolgokat, mint eredménycentrikusság, célorientáltság, növekedés, ambíció és a többi felesleges lélekmetsző baromság. Úgy tűnik, ha nem figyelek visszaköszönnek alaptermészetem vadhajtásai.
Szóval a tanulság, amit ma rögzíteni akarok, hogy Isten óvjon mindenkit, de engem mindenképpen a kényszerességtől, és hogy elbasszam ezzel azokat a dolgokat, amik még örömet okoznak, sőt átfordítani se kéne ezeket valami ködös megfelelési kényszerbe. Magamnak se akarok megfelelni, inkább csak léteznék úgy bele a világba. A folytonos mozgásban levés öröme a lényeg, nem a fejlődés.
2022.02.24.-én megváltozott a világ. Valószínű korábban sem olyan volt, mint amilyennek képzeltem, de egy olyan nagy felkiáltó jel, mint az ukrajnai orosz invázió felhívják a figyelmet arra, hogy milyen törékeny az a keretrendszer, amibe a jóléti társadalom beleszoktatott. Valójában február 24. előtt is ugyan olyan törékeny volt minden, mint most, csak a stabilnak hitt illúziók inognak most látványosabban.
A társadalmi fősodor szerint kijelölt célok szerintem mindig is - enyhén szólva - sántítottak. Stabilitás, állandóság, kiszámíthatóság,kontroll az élet és más emberek felett nem létezik, így ezek megvalósítása nem is lehet elérendő cél. Ahogy én látom (és tapasztalom) az önmegvalósítás szent mítosza (vagyis az, amit mai értelemben értünk alatta) is ordas nagy baromság.
Nem lehet tárgyakban, vagyonban, egzisztenciában, karrierben, kapcsolatokban, eszmékben vagy más emberekben megtalálni a biztonságot. Különösen más emberekben nem. Bármilyen magabiztosan is állítják, hogy ők biztosra tudják, hogyan kell élni és létezni, több mint valószínű, hogy lófaszt sem tudnak biztosra, csak magabiztosan adják el tévelygéseiket és próbálkozásaikat.
Az egyetlen fontos képesség szerintem, amit elsajátíthat és fejleszthet az ember az az adaptivitás. Ezt kell annyira tökéletesre fejleszteni amennyire lehet. Nem kontroll kell az élet felett, nem is még több tudatosság, hanem a képesség a gyors reakcióra. Ha az élet olyan, mint a tenger, akkor nekem nem az időjárás az érdekes, nem is a tengeri élővilág, csak a hullámokkal van dolgom és azzal hogyan szörfözhetek rajtuk úgy, hogy ne boruljak vízbe és ne baszódjak hozzá a sziklákhoz se és mindeközben annyira legyek tudatos, mint egy majom.
Szóval a tanulság, amit ma rögzíteni akarok, hogy Isten óvjon a merevségtől, a kőbe vésett céloktól, a túlmisztifikált álmoktól, a prófétáktól, a mindent biztosan tudóktól és attól, hogy bármikor is komolyan vegyem magam és azt amit magamról gondolok, vagy szeretnék gondolni.
olyan mint egy ízlésesen berendezett hálószoba gondos takaros de a sarkában ott az az oda nem illő antik szekrény amit tilos kinyitni amelyben végtelen számú csontváz van próbálja eltorlaszolni az ajtaját aki a kezébe akad azzal nagyon is próbálja de a szekrény- ajtók természetüknél fogva olyanok hogy kinyílnak
az idő kérdéses és idő kérdése hogy a házak felépüljenek aztán lerombolják őket a fiúból férfi lesz és idővel halott az első lélegzetvételben benne volt az utolsó amim van nem az enyém amim lesz kölcsönbe kapom én sem vagyok az enyém nem vagyok csak átutazok
fél órája beszél közben a szemébe nézel és a tekintete mögött látod magadat lefelé egy mozgólépcsőn alul megálló egy peron a léleknek de ezen a vonalon nem közlekedik metró az állomás azoké a várakozóké akik belezavarodnának a megérkezésbe szóval inkább másra gondolsz például a limonádé ízére más asztalnál folyó csevegésekre arra hogy tulajdonképpen nem történik más minthogy éppen belezavarodsz a rögeszmédbe ő bárki lehetne
