„Mindig
pezsgő zűrzavarban éltem”
GT: Honlapodon így kezded a bemutatkozást: „Szeretek babrálni a világgal. Kislány koromban aranyásó akartam lenni, kincskereső”. Egyfajta játékosságot érzek e sorokban. Mennyire osztod azt a nézetet, hogy egy művésznek jót tesz, ha megtart valamit a gyermeki énjéből?
MZS: Nem tudom, hogy ezt tudatosan meg lehet-e (és kell-e) tartani. Ha erre ráfeszül az ember, mert retteg attól, hogy rendesen felnőjön, az nem jó út. Ha viszont az éberség, a kíváncsiság, a játékos kedv, egyáltalán: a kedv végig tud kísérni egész életünkön át, az nagyon is rendben van. Miért kellene a fantáziát hagyni elsorvadni, a képzelőerőt sarokba állítani, sötét tömlöcbe vetni? Ettől még megtanulhatok felelősséggel élni, a rám bízott javakra vigyázni, a vállalásaimat lelkiismeretesen teljesíteni. De sokkal szórakoztatóbb mindez úgy, ha közben sárkányt tudok látni egy felhőben. Nem vágyom vissza a gyerekkoromba, de nem szeretném elveszíteni a kapcsolatot azzal a kislánnyal sem, aki egykor voltam, nyitva hagyni a hozzá vezető utat. Hogy emlékezni tudjak rá, akkor is, ha messze kerültem tőle. Ő segíteni tud abban, hogy a világom ne szürküljön el, de az íráshoz például már az én felnőtt tudatom fegyelme és reflexiója is kell.
GT: Műveid (például a „Lovagkór – Játék nemekkel és igenekkel” című kötet) az emberi kapcsolatok útvesztőibe kalauzolnak. Fontos, hogy egy írónak jó emberismerete legyen?
MZS: Inkább arra van szüksége, hogy érdeklődéssel és türelemmel figyelje az embereket. A kíváncsiság sokszor többet ér, mint a biztos tudás. Akit nem érdekelnek az emberek, az figyelni, megfigyelni sem képes őket. Ha érzékeny mások működésére, mozgatórugóira, ha a ki nem mondott dolgokra is van füle, ha képes megmutatni nézőpontokat (akár olyat is, ami gyökeresen eltér az ő szemléletétől, értékrendjétől, működésétől), akkor történhet a papíron valami életes. És persze magunkat is vizsgálni kell: minél pontosabban tudunk szembenézni a
félelmeinkkel, szégyeneinkkel vagy vágyainkkal, annál könnyebben ismerünk rá ezekre másokban is. Az empátia talán fontosabb az emberismeretnél. Ettől még a valódi életben persze ugyanúgy átvághatnak a boltban, csalódhatok abban, akit barátnak hittem, elperecelhetek szerelmekben – a papír, az írás ettől nem véd meg.
GT: Mennyire gondolod elengedhetetlennek azt, hogy egy író tapasztalatot szerezzen? Lehet elefántcsonttoronyban igazán érdekeset írni?
MZS: Sosem laktam ott. Mindig pezsgő zűrzavarban éltem, emberek, állatok szoros közelségében, hangulatos, ám gyakran kimerítő élménykavalkádban, ingergazdagságban. De van egy másik elefántcsonttorony is. Odabent, mélyen bennem. Szeretek ott időről időre elveszni, kapaszkodni a csigalépcsőin. Nemrég jártam a Joyce-toronyban, Dublinban. Amikor a torony tetejéből a szűk, sötét csigalépcsőn ereszkedtem lefelé, na, ott éreztem azt, hogy ilyen az én tornyom is. Mintha a legbelsőbb tárnáim felé mentem volna. Ez a
belső torony sokszor jobban elszigetel, mintha zárkózottan élnék. Mert ez mindig ott van, belül, elhagyni nem tudom, meglógni nem tudok belőle. Akkor sem, amikor látszólag ott vagyok a világban, és ez sokszor megtévesztő: kérdeznek, hiszen látnak, jelen vagyok (fizikailag), igaz, megesik, hogy nem válaszolok, vagy nem rögtön válaszolok, csak amikor újra visszakérdeznek. Ilyenkor nyilván teljesen máshol járok. Gondolkozom valamin, amit meg akarok oldani, a múlt tekervényes ösvényein kalandozom – nem állok folyamatos készenléti üzemmódban a környezetem számára. Ez gyakran bosszantó vagy irritáló lehet. Megyek a saját tempómban. De miért kellene más tempóját követnem, mindig mindenre azonnal reagálnom. Ez megöli azt bennem, hogy bárminek is a végére tudjak járni. Az nem úgy megy, hogy 10.45-ig valamin gondolkozom, aztán hirtelen átkapcsolok, mert
közben emberek közé értem. Jó, így kellene történnie, de sokszor nehezen sikerül. Kettős világban élek, a függöny mögött általában egy másik darabban játszom. De talán nem is az a kérdés, hogy valaki elefántcsonttoronyban él-e, hanem hogy van-e figyelme, képes-e az emlékeit, tapasztalatait és a körülötte lévő világot valóban szemügyre venni, s mindebből létrehozni érvényes világot a papíron. Ezek nélkül a sok tapasztalat sem segít. Ezekkel viszont a kevés is elég lehet. Mondom ezt úgy, hogy velem igazán bőkezűen bánt a sorsom élményanyag terén. Sokszor gondolom azt: jóval kevesebbel is beértem volna.
GT: Írásaidban gyakran élsz gasztronómiai hasonlatokkal, az ételeknek esztétikai értéket ad, a történeteknek ízt. Mi a közös a főzésben és a művészetben?
MZS: Az emlékezetünk intenzíven kapcsolódik az ízekhez és az illatokhoz. A főzés és az írás egyaránt az idővel dolgozik, s mindkettőben ott van a kreativitás és a teremtés igénye. Szeretek beszélni is az ételről, és szeretem azt is figyelgetni, hogy a másik ember mit és hogyan eszik. Sokat elárul róla. Az evés lehet vonzó, kifejezetten szexi, de lehangoló is. Az evés és a szexualitás szoros kapcsolatban áll egymással, hiszen mindkettőhöz öröm, vágy, emlékek és erős testi tapasztalatok társulnak. Az, ahogyan eszünk, ahogyan az ételről beszélünk vagy írunk, a hiányról, a veszteségről, akár az önpusztításról is sokat elárulhat. Egy közösen (vagy közös tányérról) elfogyasztott ételben ott van a csábítás, a bizalom, az intimitás is – a magányosan elfogyasztott vacsora pedig a veszteség vagy a vigasz keresésének rítusa.
GT: 2000-től 2012-ig a Süni ökológiai gyerekmagazin főszerkesztője és a Vadon magazin kulturális szerkesztője voltál. Mindebből úgy sejtem, közel állsz a természethez. Szoktál szabadban írni? Mit jelent számodra a környezetvédelem?
MZS: Az íráshoz leginkább elcsendesülésre van szükségem. Ha ezt meg tudom teremteni, mindegy, hogy egy parkban ülök jegyzetfüzettel a kezemben, vagy a metrón, vagy hajnalban a laptopom előtt. Egy fa, egy szikla vagy egy madár nem azért lenyűgöző a számomra, mert jelképez valamit, hanem mert tőlem függetlenül létezik. Nem vagyok a világ közepe. Az írás könnyen önmagunk körüli keringéssé válhat, ettől óvakodnék. A természetpusztítás pedig számomra a szellemi válság jele.
GT: 2019-ben felnőtteknek szóló mesekönyved jelent meg „Tizenhárom bűvös tükör” címmel. Mit adhatnak a felnőtteknek a mesék?
MZS: Ez attól függ, ki mit szeretne kivenni magának, mennyire nyitott a közös útra. Sok ezer éves tapasztalatot őriznek az emberi lélekről (is), érdemes faggatni őket. Persze azt ne várjuk, hogy kész válaszokat adnak, de olyan képeket, történeteket kínálnak, amelyek segítségével a jelenlegi problémáinkra, helyzetünkre ismerhetünk. Olyan rétegeinket is meg tudják szólítani, amelyhez nehezebben férünk hozzá, s úgy, hogy nem érezzük nevelésnek, befolyásolásnak, hiszen a mi döntésünk, hogy mennyire mélyre akarjuk leengedni. Ahogy az is rajtunk múlik, hogyan képzeljük el a sárkányt, a veszteségeket, a küzdelmeket. (Ezért jobb olvasni, mint nézni őket.)
A mese alapvető emberi tapasztalatokról is beszél – félelemről, veszteségről, kitartásról, reményről, szeretetről, árulásról –, ezek nem veszítik el az érvényüket attól, hogy felnövünk, sőt. Ahogy haladunk előre az idővonalunkon, egyre jobban megtapasztalhatjuk, milyen hosszú út vezet át azon a bizonyos sötét erdőn, és milyen nagy szükség
van útközben segítőkre, kitartásra és reményre. Egy sötét erdő az
iránytévesztés, eltévedés szimbolikus helyszíne is lehet, a próbatételek sem csupán kalandok, hanem a felnőtté válás állomásai. A sárkánnyal való küzdelem pedig sokszor azoknak a próbatételeknek a képe, amelyekkel előbb-utóbb mindenkinek szembe kell néznie, amelyet mindenkinek meg kell vívnia önmagával vagy a sorsával.
A mesék (főleg a varázsmesék) mindig az egészről beszélnek. Az irányról, amit tartani érdemes – a sötétből a fény felé, a káoszból a rend felé.
GT: A tükör szimbolikus tárgy. Láthatjuk benne magunkat, de sosem az igazi magunkat, csak a tükörképünket. A spirituális hagyományban is fontos szerepe van, dimenziók közötti átjáróként is funkcionál. Mit jelent Mirtse Zsuzsának a tükörmotívum?
MZS: A tükör az időről is beszél. Ha belenézünk, a jelenlegi arcunkat mutatja, magunkban azonban egész történetünket hordozzuk. Mondok egy példát. A hálószobám ablaka előtt, a szomszéd kertjében egy hatalmas, öreg ezüstfenyő állt. Minden reggel azt nézegettem, amikor
felhúztam a redőnyt. Sajnos ki kellett vágni, mert beteg lett a fa. Amikor másnap reggel felhúztam a redőnyt, azt láttam, hogy nincs ott a fenyő, de ami mögötte van, az is gyönyörű. Egy vadszőlővel és borostyánnal befutott házfal, mögötte pedig lehetett látni a hegyeket, a Nagy-Kevélyt. Minden nap nézegetem. Reggel, este, éjszaka, hajnalban – nem tudok betelni vele. De látom az ezüstfenyőt is, ott van az, ahányszor csak kinézek az ablakon. A tükörben sem csak az éppeni magamat látom, hanem azt is, hogy mi volt előtte. Látom a kislány arcomat és a felnőtt arcomat. Az a kislány sokszor segít nekem: ha azt érzem, éppen vesztegelek, segít felvenni az életfonalat. Sok útvesztés fakad abból, hogy már nem tudjuk, mit is keresünk, mit is akarunk megtalálni valójában. Miért is indultunk el. Az a kislány talán nem volt bátrabb, mint amilyen most vagyok, de nem korlátozta magát a megszokott megoldásokra, utakra. A tükörnek van még egy tulajdonsága, amit kifejezetten szeretek. Miközben önmagunkat nézzük benne, valamit abból is megmutat, ami mögöttünk van. Abból a világból, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, miközben önmagunkra figyelünk.
GT: Műveidből sugárzik a nőiesség, a nőiség számos aspektusát megjeleníti. Írónak vagy írónőnek tartod magad?
MZS: Régi kérdés, ezek szerint ezt még mindig nem lehet elkerülni. Nem javítom ki sem ezt, sem azt. Nem tételezek fel rossz szándékot. Inkább az foglalkoztat, hogy miért érezzük még mindig fontosnak külön kategóriába sorolni az irodalmat annak alapján, hogy nő vagy férfi írta. Számomra inkább az zavaró, hogy sajnos még mindig rosszak az arányok a szerkesztőségek, kuratóriumok, díjazások, lapszámokban megjelenő szerzők stb. összetételénél.
Nem hiszem, hogy a női meghatározottság elől ki kellene térni. Ahogyan a férfi elől sem. A kérdés számomra nem az, hogy létezik-e ez a meghatározottság, hanem az, hogy egy adott helyzetben mennyire fontos hangsúlyozni.
GT: 2019 óta a Magyar Napló irodalmi folyóirat kritikarovatának vagy a szerkesztője. A kritika kényes műfaj. Mások alkotásában hibát keresni és találni, és azt még el is mondani az illetőnek. Szerinted milyen egy jó kritika?
MZS: Szerencsére a Könyvszemle rovatot vezetem, az inkább olvasásra invitáló recenziókat tartalmaz. Olyan kicsi helyünk van, hogy inkább ajánlani szeretünk köteteket.
GT: Rendszeresen vezetsz irodalmi beszélgetőműsorokat, ahova neves művészeket és egyéb, szakmájukban kiváló embereket hívsz meg beszélgetőpartnerként. Mi alapján döntöd el, kiket hívsz? Mi adja ezeknek az estéknek a varázsát?
MZS: Talán az, amikor a beszélgetés egyszer csak kilép az előre elképzelt medréből. Talán az, hogy sosem tudom előre, mennyire leszek képes ráhangolódni, rákapcsolódni arra, aki velem szemben ül. Számomra éppen ez az izgalmas: nem tudhatom előre, mi történik majd közöttünk, mit mozdít meg bennünk a találkozás. Ki kell lépnem a történetemből, nem vihetem be a napi nyűgjeimet, el kell csendesítenem a zajaimat. Olyan figyelemmel kell fordulnom a másik felé, amelyben ő meg tud mutatkozni. Teret kell adnom magamban neki. Az pedig amúgy is kedvemre való, ha nem magamról kell beszélnem. Nem én egyedül döntök (erre nem is szeretnék vállalkozni, távol áll tőlem ez a fajta ízlésterror, nem is tartom egészségesnek), hanem csapatmunkában, több szempontot is mérlegelve dől el, hogy kiket invitálunk meg. Kell, hogy érdekeljen az, akivel beszélgetek, hogy megpiszkáljon bennem valamit, és én is meg tudjam nyitni a bizalom ajtaját benne. Sok-sok háttérmunka, készülés és ötletelés van egy-egy ilyen est mögött, de mindez a színpadon persze már csak a biztos alapot adja. Ott meghitt, bizalmas légkört kell teremtenem – ennek is lehet varázsa.
GT: Ha nem titok, melyek a közeljövőben a terveid, min dolgozol most?
MZS: Inkább csak: korainak érzem még, hogy beszéljek róla. Van, amit szeretek megtartani magamnak, amíg dolgom van vele, amíg nem járok a végére.
Mirtse Zsuzsa (1967, Budapest) József Attila- és Bella István-díjas költő, író,
szerkesztő. Jelenleg a Digitális Irodalmi Akadémia ösztöndíjreferense. Három
verseskötete és hat prózakötete jelent meg. Legutóbbi kötete: Bölcsőmben
magam ringatom (prózák, 2021).
