"a vers elválaszthatatlan a zenétől"

Gulisio Tímea: Ha Villányi G. András általam ismert költeményeire gondolok, az első szó, ami eszembe jut, a „metafizika”, feltételez egyfajta spirituális világlátást. Mennyiben határozza meg ez a költészetét?

Villányi G. András: Nem gondolom, hogy egy ember életét „véletlenek” irányítják, ekként azt sem, hogy gimnazista korom egyik meghatározó mentorával összetalálkozhattam a nagykanizsai Potyli-parton. Naményi-Koncz Nándor a Kádár rendszer kevés „hippijének” egyike volt, éppen legeltette a kecskéit. Csillagászattal, asztrológiával, alkímiával, régészettel, vallás-és szellemtörténettel töltötte napjait legeltetés és kecskefejés mellett. Fillérekből élt, de ütött-kopott zongorájából feledhetetlen dallamokat varázsolt. Úgy vélem, nem Nándor terelt a misztikus út felé, hanem azt még öntudatlanul magam kerestem, és ő segített
meglelni. Végül girbe-gurbákon kacskaringózva idővel elérkeztem a taó és
buddhai tanításokhoz. Utóbbi alapján két valóságot feltételezek, az egyik a
mindennapjaink viszonylagos realitása, a másik pedig az e fölött és körött létező
érzékileg nem tapasztalható, nem kvantifikálható abszolút valóság. Az előbbi –
bár szilárdnak és valódinak tűnik –, ám ingatag és illuzórikus, míg utóbbi
öröklétű és változtathatatlan. Engem korai eszmélésemtől inkább az utóbbi
foglalkoztat. A vers talán határkő a kettő közt: erről a partól kísérli feltárni a túlsót, miáltal kijelöli az „ittlét” – és saját – ontológiai, episztemológiai határait.

Gulisio Tímea: Művei szimbiózisban lélegeznek a természettel, gyakran ír erdőről, hegyekről.
Mit jelent Önnek a természet és hogyan jelenik meg a műveiben?

Villányi G. András: Folyamatos érzésem, hogy korunk szüntelen távolabb kerül a fenntartható
középút egyensúlyától. Lehet, hogy tévedek, hiszen Hamvas, aki gimnazista
időmben tiltólistán volt – figyelmemet őrá is Nándor hívta fel–, Válság c.
füzetében állítja, hogy az írott történelem során az értelmiség folyamatosan
krízist észlelt, azaz farkast kiáltott, mint az egyszeri pásztorlegény. Akár így,
akár úgy kisfiú koromtól az erdő és a hegy közössége az, amelynek körében
megnyugvást, sőt derűt érzékelek. Az emberek közti olykor nyomasztó
kívülállóság érzete elillan; otthon vagyok újra, mint a tékozló fiú, aki hazatért.

Gulisio Tímea: Hallottam hírét, hogy a Mátrában túrázva egy-egy fa törzsén olvashatjuk a
verseit. Izgalmas kezdeményezés. Mi volt a célja ezzel? Milyen visszajelzéseket
kapott eddig?

Villányi G. András: Vers a fákon a publikáció egyik formája, kettős céllal. Részben erdőjáró emberekhez kísérlek eljuttatni üzeneteket, arra gondolva, hogy ők olyan szűrt
közönség, amelyhez közelebb állnak szövegeim, mint a zsibongó
bevásárlóközpontok vagy az aszfalt népéhez; másfelől a fáknak, a hegy szikla-és
erdővilágának ajánlom a költeményeimet annál is inkább, mert ők az ősforrás,
amelyből erednek. Már kisfiúként is tőlük tanultam első leckéimet, továbbá a
növényvilág a szerves élet Ősanyja; ezoterikus mahájána tanítások szerint a fák
buddhák. Megvalósult buddhák, míg mi emberek, bár mindannyian a
buddhatermészet hordozói vagyunk, jelentős utat kell bejárnunk, hogy azt
szennyeződései(n)ktől megtisztítva realizáljuk. Az ősforrás éltető cseppjeit
emberlétemen átszűrten az eredethez folyatom vissza. A Műhely folyóirat
kitüntette figyelmével ezt az egyszemélyes mozgalmat és Verserdő címmel
jelentős teret biztosított a kezdeményezésnek 2023/3 számában, amit utóbb a
Litera is közölt. 2 Jóllehet legtöbb versem folyóiratokban vagy online lát
napvilágot, sejtem, hogy erdei olvasótáborom nagyobb, jelentősebb. A
legváratlanabb helyekről, személyektől kapok jelzést, hogy Tihanyban, a
Mátrában vagy a budai hegyekben ilyen-olyan ismerősük olvasta a verseimet.
Többször leltem az olvasóim által alaposan kitaposott ösvényeket némelyik
fához.

„A Fát ölelve megpróbálok belépni az ő létébe, tapasztalatába, idejébe. A
bambusz dolgát a bambusztól, a fenyőét a fenyőtől tanuljad! – utasította
tanítványait Basó, s ezzel többre utalt, mint a direkt és (pre)koncepciómentes
tapasztalat megszerzésének elsődlegességére. Aki a bambusszal bambusszá, a
fenyővel pedig fenyővé „válik”: már nem önmaga. Ezzel az aktussal elvesztette,
lehántotta az én káprázatát, egy lett a „mással”, már minden ő. Ebből a
nézőpontból lehet egyedüli hiteles portréját nyújtani bambusznak, fenyőnek,
tölgynek és talán minden más milyenségének is. Némileg – spirituális síkon –
analógnak vélem ezt az aktust az emberek közti szerelmi összefonódással,
amikor a cél a lehető legteljesebb önfeladás, feloldódás a más(ik)ban.
Egy évekkel ezelőtt fordított vaka mélyülő rezgése mind drámaibb és
meghatározóbb látomást formál elmémben:

Jövendő orcám
a nagy ismeretlenben
tűlevélkéid
növő oltalmába rejtsd:
hisz másom senki nincsen.
(Szaigjó szerzetes)

Hegy
fiúkoromtól jártam a
Hegyhez messzire hozzá
csontos sziklák szikár csapa
Tanítóm volt patak és fák

mára megértem
a Hegy jött hozzám
árnyas szárnya hozta
s előttem térdepelt

ölbe vett milliárd fiával
ringatott míg én hittem
tájékára magam tértem
emberek közt zarándok
állatok közt már-már isten

lombsörényébe súgom
ha utolszor jön értem
homlokára felemeljen
csillagokkal fürössze arcom

túl téren és égen is

hol semmi vajúdja
az álom szótagjait”

Guliso Tímea: Elárulja, hogy ír Villányi G. András? Zenét hallgat közben? Ha igen, mit?
Sokszor visszatér egy-egy szövegre? Honnan tudja, hogy elkészült a vers? Van
egyáltalán olyan, hogy kész vers?

Villányi G. András: Kamaszkoromtól Bach zenél nemcsak a fülemben, de egész lényemet átrezgi.
Az általa sugallt létélményt érzem leginkább rokonomként, amennyiben ő is az
érzékelhetővel igyekszik kottázni az észlelésen túlit, és teszi ezt oly
eredménnyel, amelyhez foghatóval zenében nem találkoztam soha. Verbálisan
talán Shakespeare vagy Dante volt hasonlóra képes. Bach hallgatása gyakorta
segít előhívni az ismeretlent, amely addig bujkálva készült revelálódni és lám,
Johann Sebastian bábáskodása napvilágra segítette! Nemcsak látni és láttatni
enged olykor, hanem megmozgat minden ízemben, felpezsdít. Hallgatása
közben gyakran táncra perdülök, testemmel igyekezve megérteni és formát adni
lüktetésének. Ráéreztem, hogy az efféle „aktív” hallgatás lényegesen
hatékonyabb befogadása a muzsikának, hiszen az izmokon át a zsigerekig hatol.
Nem ritkán felfedezem, hogy a szöveg visszatükrözi a muzsika elemeit. Az
Orpheusz szerelmeinek fugaszerű témaörvénylése erre példa. Hogy a vers mikor
készül el, azt nem könnyű eldönteni. Én a szövegek javán akár heteket
dolgozom, ezt úgy kell elképzelni, hogy 10-12 sor esetenként belekerülhet akár
húsz-harminc órába is. A sok-sok versírással töltött év nyilván nem múlhatott el
magának az alkotói folyamatnak önkéntelen és tudatos elemzése nélkül.
Leegyszerűsítve, úgy tapasztaltam, hogy autentikus, azaz nem én-vezérelt
inspiráció – ihlet – nélkül aligha remélhető hiteles költemény. Ám az inspiráció
ritkán verbális, bár olykor megesik. Esetleg foszlányosan az és a szavak közti
szünetek hordoznak nem nyelvi tartalmakat, jeleket. Ebből az álomszerűen
illékony élményből kell szöveget kovácsolni. Ehhez már szükséges az én, mint
egyén, mint mester és szakmunkás is. Fennáll a veszély úgy a
megmunkálatlanságra, miként a túldolgozottságra is. Ezek megítélésénél
tapasztalatom szerint sokat számít a fülre hallgatni. Az én verseim nem
könnyűek, vannak, akik szememre hányják ezt. Ám nem én döntöm el, hogy
ilyenek vagy olyanok legyenek. Jómagam lehetőleg legjobb tudásom szerint
pusztán kiszolgálom a gondolatot, amelyik engem választott arra, hogy
kihordjam, megszüljem formaként. A vers elválaszthatatlan a zenétől. A
költeményeimben szinte mindig megbújik egyféle zeneiség, amelyre, ha rálel
valaki, megkaparinthatja a kulcsot a szöveg szívéhez. Ezért lehetőleg javaslom a
hangos olvasást.

Gulisio Tímea: Elsősorban költőként definiálja magát, ám 2024-ben megjelent regénye, az
„Orpheusz szerelmei”, a Műhely Kiadó gondozásában. Másképp ír egy
alapvetően lírai beállítottságú ember prózát? Beszélne kicsit erről a könyvéről?

Villányi G. András: Bár tanulmányaim alapján „irodalmár” lennék, nem érzem magam annak, sem
bármiféle tudós embernek. Tiltakozom, ha japanológusnak vagy anglistának
titulálnak. Tehát nem is kísérleteznék meghatározni az Orpheusz szerelmei
műfaját. A fülszövegben Ferencz Győző szerint: „Európai mintákra gondolva a
breviáriumok jutnak eszembe, vagy Pascal, Nietzsche és Kirkegaard.” Bánki
Éva ugyanitt úgy látja, hogy „…egy filozófiai esszé és egy verses lélektani
regény keveréke”. Szerző vagyok, aki életében és műveiben – akár a
konyhájában – meglehetősen eklektikus szabadsággal kezeli a fogások
összetevőit. Az Orpheusz szerelmei ezt példázza. Úgynevezett próza, amelyben
gyakorta felbukkannak versek. Ám a próza súlyosan sűrű, versszerű. Egy
szerelmi gyász elégiája a könyvecske, amelyben a gyilkos bánat energiáját
igyekszik a Férfi – az örök Orpheusz – arra fordítani, hogy általa teljesebb
térképet készíthessen a valóság szerkezetéről. Mondhatni, addig felépített világát
lerombolva rákérdez a számára fontos jelenségek alapjára. Honnét ered
személyes létének hibás DNS-e? Meg akarja érteni, hogy milyen erők
határozzák meg létezését, meddig terjednek az én határai, mit jelent a
„visszanézés”, amellyel ellehetetlenítjük hőn vágyott célunk elérését, mi a
szerelem és van-e reális lehetősége egyáltalán? A különféle kérdések váltakozó,
folyamatos visszatérése, a nézőpont változása az előbb emlegetett
fúgaszerkesztést idézi.

„Akár egy lelkiismeretes intéző, gondolkodni kezd, miként vegye számba a
múltat a Lánnyal. Az eseményeket, amelyek örömet vagy fájdalmat okoztak,
vagy csupán megtörténtek: távolodó életük múlt termését. Először a
bekövetkezett dolgokat kezdi lajstromba venni, de megtorpan hamar, mert
felötlik, hogy számtalan olyan van, amely elvetélt vágyaik, a tervek méhében
abortálódott. Ismeretségük kezdetétől várták A vihar közös olvasgatását.
Elmaradt. A Lány vetette fel, hogy utazzanak Japánba. A párizsi út a Férfi
hatvanadik születésnapján. A repülőjegyet már megvették. Majd elszívják a duci
dominikai szivarokat. Majd tanítja íjászkodni, agyaggalamb-vadászatra. Majd
ruhát csináltatnak a piros ázsiai selyembrokátból az utcai szabónál. Majd
meglátogatják papagáj Rudit. Majd együtt is megkóstolják a pho levest az Attila
úton. Majd lakomáznak ismét svédasztalos szusit. Majd annyi, de annyi
mindent csinálnak még. Majd élnek még. Majd együtt. Majd. Majd. Még.

Mentális képek lépére ragadt. Bénultan vergődik emlékei légyfogóján.”
Epilógus… megtapasztalni az ürességet, ahogy a csönd sziromtalan, színtelen
virágba szökik, szétszóródik a ház, a szoba, szállonganak a szövegek, a szekrény,
a ruhák, felnyílnak a dobozok, kiömlenek a tubusok s tégelyek, szerteröppen
ékszer és mosópor, minden maradéktalanul átfolyik mindenen, mielőtt a
látásnak egészen elvész – magam vagyok mind, mert szétválaszthatatlanul
összemosódtunk egymással, egymás vérében fürdünk szüntelen, levegőjében
lélegzünk, halunk és születünk újra és újra, míg öröm és fájdalom, nyereség és
veszteség, öregkor, születés és halál is végleg feloldódnak a mondhatatlanban
(Kiragadott fejezetek az Orpheusz szerelmeiből)

Gulisio Tímea: Japán nyelvből is fordít. Miért épp ezt a nyelvet választotta? Kiket fordít
legszívesebben? Hogy lesz a japán írásjelekből magyarul is jól hangzó szöveg?

Villányi G. András: Öt és fél éven keresztül voltam japán egyetemek hallgatója, kutatója. Kóbéban
írtam MA tézisemet középkori japán irodalomból, később a tokiói Taisó
Egyetemen főleg Szaigjó szerzetes ezoterikus buddhista filozófiáját
tanulmányozhattam. Aligha választottam Japánt, Japán választott engem. Erre
hosszú út során fokozatosan kellett ráébrednem. A japán szerzők közt a
modernek alig foglalkoztatnak. Még Murakami sem igazán érdekel. Középkori
buddhista szerzőket és klasszikus haikut fordítok legszívesebben. Rengeteg
Basót ültettem át, ezeknek zöme a hozzájuk tartozó esszéimmel elérhető az Új
Forrás régebbi számaiban vagy a Terebess honlapon. Nagy kedvencem Ono no
Komacsi a 8. századi nőköltő, egyetemes géniusz. Ő is megtalálható
fordításaimban a fenti elérhetőségeken. Disszertációmat a 12. századi ugyancsak
egyetemes óriás Szaigjó kapcsán írtam és 75 vakájának fordításából lett kötet,
azaz a „mi kötetünk” (Tükröződések, Scolar Kiadó, 2011). Azért a miénk, mert a
fordításokkal saját verseim, szövegeim folytatnak dialógust. Egyik meghatározó
mesterem Szaigjó, hogyne folytattam volna éveken át párbeszédet vele?
Vándorszerzetes volt, élete javát tákolt kunyhókban az erdőkben töltötte.
Párbeszédünk – hitem szerint – közelebb hozza őt az európai olvasóhoz.
Hogyan lesz japán jelekből magyar szöveg? Nos, ez olyan kérdés, amelyre a
válasz alkímiai vagy az, hogy fogalmam sincs. Ám lesz! Valamennyire azzá
válhat. Magic touch… Olvassák el, a puding próbája az evés. De eredetileg
angolszakos voltam az ELTE-n és angolból is fordítok költőket. Elég sok versen
dolgoztam többek közt Wordsworth-től, Diskinsontól, de még Tagorétól is.
Különböző helyeken jelentek meg, legtöbbjüket összegyűjtötte az ÚjNautilus.

Gulisio Tímea: Nagy divat lett manapság haikut írni. Egymást érik a haikupályázatok. Ön
szerint írhat egy nem japán kultúrában szocializálódott ember igazi haikut?
Milyen egy japán haiku?

Villányi G. András: Fázom attól is, ha az efféle naiv imitációkat haikunak nevezik. Tessék elképzelni
egy európai kosárlabdázó lányt, aki kimonót visel és getában tipeg a körúton.
Mennyire lesz autentikus? Természetesen nem tiltott játszani a formai
keretekkel, de attól nem válik semmi haikuvá, hogy 17 szótagos – ami
önmagában is megtévesztő, mert japánban nem szótagokat, hanem morákat
számolnak, amely egészen más fogalma a mértéknek. A haikunak olyan mélyek
a japán kultúrában szerteágazó asszociatív gyökerei, amit képtelenség más
szellemi éghajlaton, azonos poétikai hagyományok híján reprodukálni.
Természetesen ez kétségessé teszi e gyöngyszemek átültethető mivoltát is. A
fordítást mégis szükségesnek látom, mert átszivárog valami, bár más és gyakran
csupán töredéke annak, amit az eredeti sokrétű jelentéstartománya hordoz.
Miránk bőbeszédűségre hajlamosabb nyugatiakra edukatív hatással bír a műfaj
koncentrált fegyelmezettsége. Szeretem, hogy Bertók László haiku-szerű verseit
háromkáknak nevezte. Ez okos és igen korrekt is. Viszont nekiállni „haikut
költeni” Európa közepén, a tradicionális japán kulturális háttér ismerete nélkül
fájdalmasan vicces. Mint a langaléta kisasszony a kimonóban. Javasolnám, hogy
ki-ki maradjon a jó öreg magyar és európai versformáknál vagy a szabadversnél.
Aki nem leli hangját ilyennel, az hu.ikuval mégannyira sem fog!

Gulisio Tímea: Éveken át (mióta?) szervezte a Független Irodalmi Napokat (FIN) a
Füvészkertben. Milyenek voltak ezek az alkalmak? Miért fontos, ha fontos,
hogy egy művész politikai oldalaktól független tudjon maradni?

Villányi G. András: A FIN személyes történetem reményteli, úgymond hősies kísérlete volt, mert
mostoha körülmények ellenében, pénz és paripa híján 2005-től majd húsz éven
át kitartott. Némi szomorúsággal emlékezem rá több okból is, ám főként azért,
mert elsőszámú munkatársam és barátom a zseniálissá érett előadóművész
Balázs Laci – BLG – idő előtt elhagyott bennünket. Volt ugyan Laci nélkül is
FIN, ám halála és egyéb háládatlan körülmények okán pillanatnyilag kedvem
veszett a folytatástól. Kamara versfesztivál volt, meghívott szerzőknek olyan
témákat írtam ki, amelyek éppen erősen foglalkoztattak. Így arra
kényszerítettem magamat, hogy dolgozzam szisztematikusan e kérdéseken.
Ehhez a munkához kértem szerzőtársakat, hogy válogassanak ideillő
költeményeikből, szövegeikből. Az eseményeket főként Fodor György kritikus
moderálta, de két ízben Géher Kata is. Kíváló költők, zenészek léptek fel főként
ELTE Füvészkerti délutánjainkon. Hosszú lenne felsorolni a listát, kiemelni
senkit nem szeretnék, ám a Wikipédián fellelhető a folyamat. Nézetem szerint
magánemberként politizálhat a művész, válság idején nem is szabad másképp
tegyen, de különösen a mecenatúra vonatkozásban független kell maradjon, nem
adhatja el művészetét; nevét nem rendelheti alá politikai érdekeknek.

Gulisio Tímea: Személyesen ismerte Pilinszky Jánost. Mesélne kicsit a vele kapcsolatos
élményeiről? Hogy találkoztak először, milyen érzés volt találkozni a nagy
költővel, mit tanult tőle?

Villányi G András: A Pilinszkyvel való találkozás szellemiekben privilegizált életutam egyik
mérföldköve volt. Tizenötéves koromban kezdtem járni hozzá akkori legjobb
barátommal a néhai Marx Tomival. Tomi édesapja a világhírű fizikus Marx
György neve segíthetett, hogy kitárult előttünk a szezám. Utóbb nem volt
szükségünk egyéb közbenjárásra, mert Pilinszky gondoskodón méltányolta
költői szárnypróbálgatásainkat. Annyira, hogy kétszer is felolvasott velünk a
régi József Attila Gimnázium barokk dísztermében. Az egész egy csoda volt
számomra: üldögélni a Nagy Költő szobájában és hallgatni történeteit, meséit.

Megmutatni neki a friss verseket és megérteni miért húz ki egy szót és javasol
másikat vagy egy találóbb címet. Valódi tanoncévek voltak. Ő adta a címet:

tanoncévek
Pilinszky Jánosnak, 1974

kisfiú
töröld le
leheleted betűit
az ablakról
fény elé ne varrd bánatod

Gulisio Tímea: Pilinszkyn kívül kik hatottak a költészetére? Kiket tart költői előképeinek,
példaképeinek?

Villányi G. András: Az említett japán szerzőket, akiktől mindenek felett a koncentráció, a
táviratszerű sűrítés fontosságát és igényességét tanultam. Arany János Dante
című költeményét magyarhoni metafizikai bölcsődalomnak tekintem. Pilinszky
megismerkedésünk előtt is leírhatatlan hatással volt ifjúi érzékenységemre.
Shakespeare Viharja iránytűim egyik legfontosabbja, amelyhez mesterkulcsot
feledhetetlen mentorom Ruttkay Kálmán mutatott. Rajongok az erdőben
ugyancsak otthonos Wordsworthhöz. Wordsworthöt szintén tanár úrnak
köszönhetem, akinek ELTE-i dolgozószobájában meglehet, hogy heteket-
hónapokat töltöttem egyetemi éveim alatt. Emily Dickinsont valamely rejtelmes
rokonság okán hazai pályaként éltem meg fordítójaként is, dacára annak, hogy
komplikált, nehezen megközelíthető szellem és szemantika az övé. A feminin
géniusz folytatásaként érzékelem, amelyet a régi Japánban Ono no Komacsi
képviselt. Rilke lenyűgöz, hosszan, bódultan botorkálok vagy éppen repkedek
labirintusai mentén. Hermann Hessének nemcsak regényei, de az
Üveggyöngyjáték versbetétjei is jelentős hatással voltak rám. Hrabal Túl zajos
magányát a modern világirodalom egyik magaslatának, műfajilag nehezen
címkézhető alkotásnak tartom, amelynek szövése hatott az én Orpheuszom
szerkesztésére. Nehéz lenne mindenkit megidézni …

Gulisio Tímea: Min dolgozik most?

A kiutat keresem a szamszárából.

zajgó csönd
Márkus Ferencnek: egy dialógus folytatása
I.
(a koncepció előtt)
lakatlan
érverését olvasó
őscsend
időtlen eonok
szó előtti halkja
fénytelen térdelés
II.
(megfogant)
visszafájó tegnapok
a ziháló lét rögvest
holnap félelmétől sajog
végtelen lakatlanság
a leendő isten méhe
sóváran hogy arcát lássa
álmot vetít
színesen áradó lármában


Villányi G. András ELTE angolszakon végzett, majd Japánban öt évig tanulmányozta Basó
haikuját, illetve Szaigjót, a 12. századi buddhista szerzetes-költőt, akiből MA-tézisét írta,
továbbá a buddhizmust a Kóbe-és a Taisó Egyetemen. Eztán Oxfordban folytatta japanisztikai
kutatásait. Verset és prózát ír, műfordít japánból, angolból. Saját válogatású kötete – Zilált
hajam/szomorú játékok – két századfordulós japán szerző tankái (General Press, 2003). A
papagáj meséi (Fapadoskönyv, 2011). Tükröződések című verseskötetében (Scolar Kiadó,
2011) a 12. századi japán szerzetes Szaigjó vakáiból és saját költeményeiből, prózáiból alkot
dialógust. Utolsó kötete Orpheusz szerelmei (Műhely, 2024) 2005-től az évente
megrendezésre kerülő Független Irodalmi Napok (FIN) tematikus kamara-versfesztivált
szervezte. 2011-től tagja a Szépírók Társaságának. Versei, fordításai, esszéi az Ezredvég, ÉS,
Hévíz, Mozgó Világ, Műhely, Nagyvilág, Napút, Új Forrás, Pannon Tükör, Pannonhalmi Szemle
folyóiratokban és a SZIFonline-on, Új Forrás online-on, ÚjNautiluson jelentek meg.