Gulisio Tímea: Ha Villányi G. András általam ismert költeményeire gondolok, az első szó, ami eszembe jut, a „metafizika”, feltételez egyfajta spirituális világlátást. Mennyiben határozza meg ez a költészetét?

Villányi G. András: Nem gondolom, hogy egy ember életét „véletlenek” irányítják, ekként azt sem, hogy gimnazista korom egyik meghatározó mentorával összetalálkozhattam a nagykanizsai Potyli-parton. Naményi-Koncz Nándor a Kádár rendszer kevés „hippijének” egyike volt, éppen legeltette a kecskéit. Csillagászattal, asztrológiával, alkímiával, régészettel, vallás-és szellemtörténettel töltötte napjait legeltetés és kecskefejés mellett. Fillérekből élt, de ütött-kopott zongorájából feledhetetlen dallamokat varázsolt. Úgy vélem, nem Nándor terelt a misztikus út felé, hanem azt még öntudatlanul magam kerestem, és ő segített meglelni. Végül girbe-gurbákon kacskaringózva idővel elérkeztem a taó és buddhai tanításokhoz. Utóbbi alapján két valóságot feltételezek, az egyik a mindennapjaink viszonylagos realitása, a másik pedig az e fölött és körött létező érzékileg nem tapasztalható, nem kvantifikálható abszolút valóság. Az előbbi – bár szilárdnak és valódinak tűnik –, ám ingatag és illuzórikus, míg utóbbi öröklétű és változtathatatlan. Engem korai eszmélésemtől inkább az utóbbi foglalkoztat. A vers talán határkő a kettő közt: erről a partól kísérli feltárni a túlsót, miáltal kijelöli az „ittlét” – és saját – ontológiai, episztemológiai határait.

Gulisio Tímea:Művei szimbiózisban lélegeznek a természettel, gyakran ír erdőről, hegyekről. Mit jelent Önnek a természet és hogyan jelenik meg a műveiben?

Villányi G. András: Folyamatos érzésem, hogy korunk szüntelen távolabb kerül a fenntartható középút egyensúlyától. Lehet, hogy tévedek, hiszen Hamvas, aki gimnazista időmben tiltólistán volt – figyelmemet őrá is Nándor hívta fel–, Válság c. füzetében állítja, hogy az írott történelem során az értelmiség folyamatosan krízist észlelt, azaz farkast kiáltott, mint az egyszeri pásztorlegény. Akár így, akár úgy kisfiú koromtól az erdő és a hegy közössége az, amelynek körében megnyugvást, sőt derűt érzékelek. Az emberek közti olykor nyomasztó kívülállóság érzete elillan; otthon vagyok újra, mint a tékozló fiú, aki hazatért.

Gulisio Tímea:Hallottam hírét, hogy a Mátrában túrázva egy-egy fa törzsén olvashatjuk a verseit. Izgalmas kezdeményezés. Mi volt a célja ezzel? Milyen visszajelzéseket kapott eddig?

Villányi G. András: Vers a fákon a publikáció egyik formája, kettős céllal. Részben erdőjáró emberekhez kísérlek eljuttatni üzeneteket, arra gondolva, hogy ők olyan szűrt közönség, amelyhez közelebb állnak szövegeim, mint a zsibongó bevásárlóközpontok vagy az aszfalt népéhez; másfelől a fáknak, a hegy szikla-és erdővilágának ajánlom a költeményeimet annál is inkább, mert ők az ősforrás, amelyből erednek. Már kisfiúként is tőlük tanultam első leckéimet, továbbá a növényvilág a szerves élet Ősanyja; ezoterikus mahájána tanítások szerint a fák buddhák. Megvalósult buddhák, míg mi emberek, bár mindannyian a buddhatermészet hordozói vagyunk, jelentős utat kell bejárnunk, hogy azt szennyeződései(n)ktől megtisztítva realizáljuk. Az ősforrás éltető cseppjeit emberlétemen átszűrten az eredethez folyatom vissza. A Műhely folyóirat kitüntette figyelmével ezt az egyszemélyes mozgalmat és Verserdő címmel jelentős teret biztosított a kezdeményezésnek 2023/3 számában, amit utóbb a Litera is közölt. Jóllehet legtöbb versem folyóiratokban vagy online lát napvilágot, sejtem, hogy erdei olvasótáborom nagyobb, jelentősebb. A legváratlanabb helyekről, személyektől kapok jelzést, hogy Tihanyban, a Mátrában vagy a budai hegyekben ilyen-olyan ismerősük olvasta a verseimet. Többször leltem az olvasóim által alaposan kitaposott ösvényeket némelyik fához.
„A Fát ölelve megpróbálok belépni az ő létébe, tapasztalatába, idejébe. A bambusz dolgát a bambusztól, a fenyőét a fenyőtől tanuljad! – utasította tanítványait Basó , s ezzel többre utalt, mint a direkt és (pre)koncepciómentes tapasztalat megszerzésének elsődlegességére. Aki a bambusszal bambusszá, a fenyővel pedig fenyővé „válik”: már nem önmaga. Ezzel az aktussal elvesztette, lehántotta az én káprázatát, egy lett a „mással”, már minden ő. Ebből a nézőpontból lehet egyedüli hiteles portréját nyújtani bambusznak, fenyőnek, tölgynek és talán minden más milyenségének is. Némileg – spirituális síkon – analógnak vélem ezt az aktust az emberek közti szerelmi összefonódással, amikor a cél a lehető legteljesebb önfeladás, feloldódás a más(ik)ban.
Egy évekkel ezelőtt fordított vaka mélyülő rezgése mind drámaibb és meghatározóbb látomást formál elmémben: Jövendő orcám a nagy ismeretlenben tűlevélkéid növő oltalmába rejtsd: hisz másom senki nincsen. (Szaigjó szerzetes) Hegy fiúkoromtól jártam a Hegyhez messzire hozzá csontos sziklák szikár csapa Tanítóm volt patak és fák mára megértem a Hegy jött hozzám árnyas szárnya hozta s előttem térdepelt ölbe vett milliárd fiával ringatott míg én hittem tájékára magam tértem emberek közt zarándok állatok közt már-már isten lombsörényébe súgom ha utolszor jön értem homlokára felemeljen csillagokkal fürössze arcom túl téren és égen is hol semmi vajúdja az álom szótagjait”

Gulisio Tímea:Elárulja, hogy ír Villányi G. András? Zenét hallgat közben? Ha igen, mit? Sokszor visszatér egy-egy szövegre? Honnan tudja, hogy elkészült a vers? Van egyáltalán olyan, hogy kész vers?

Villányi G. András: Kamaszkoromtól Bach zenél nemcsak a fülemben, de egész lényemet átrezgi. Az általa sugallt létélményt érzem leginkább rokonomként, amennyiben ő is az érzékelhetővel igyekszik kottázni az észlelésen túlit, és teszi ezt oly eredménnyel, amelyhez foghatóval zenében nem találkoztam soha. Verbálisan talán Shakespeare vagy Dante volt hasonlóra képes. Bach hallgatása gyakorta segít előhívni az ismeretlent, amely addig bujkálva készült revelálódni és lám, Johann Sebastian bábáskodása napvilágra segítette! Nemcsak látni és láttatni enged olykor, hanem megmozgat minden ízemben, felpezsdít. Hallgatása közben gyakran táncra perdülök, testemmel igyekezve megérteni és formát adni lüktetésének. Ráéreztem, hogy az efféle „aktív” hallgatás lényegesen hatékonyabb befogadása a muzsikának, hiszen az izmokon át a zsigerekig hatol. Nem ritkán felfedezem, hogy a szöveg visszatükrözi a muzsika elemeit. Az Orpheusz szerelmeinek fugaszerű témaörvénylése erre példa. Hogy a vers mikor készül el, azt nem könnyű eldönteni. Én a szövegek javán akár heteket dolgozom, ezt úgy kell elképzelni, hogy 10-12 sor esetenként belekerülhet akár húsz-harminc órába is. A sok-sok versírással töltött év nyilván nem múlhatott el magának az alkotói folyamatnak önkéntelen és tudatos elemzése nélkül. Leegyszerűsítve, úgy tapasztaltam, hogy autentikus, azaz nem én-vezérelt inspiráció – ihlet – nélkül aligha remélhető hiteles költemény. Ám az inspiráció ritkán verbális, bár olykor megesik. Esetleg foszlányosan az és a szavak közti szünetek hordoznak nem nyelvi tartalmakat, jeleket. Ebből az álomszerűen illékony élményből kell szöveget kovácsolni. Ehhez már szükséges az én, mint egyén, mint mester és szakmunkás is. Fennáll a veszély úgy a megmunkálatlanságra, miként a túldolgozottságra is. Ezek megítélésénél tapasztalatom szerint sokat számít a fülre hallgatni. Az én verseim nem könnyűek, vannak, akik szememre hányják ezt. Ám nem én döntöm el, hogy ilyenek vagy olyanok legyenek. Jómagam lehetőleg legjobb tudásom szerint pusztán kiszolgálom a gondolatot, amelyik engem választott arra, hogy kihordjam, megszüljem formaként. A vers elválaszthatatlan a zenétől. A költeményeimben szinte mindig megbújik egyféle zeneiség, amelyre, ha rálel valaki, megkaparinthatja a kulcsot a szöveg szívéhez. Ezért lehetőleg javaslom a hangos olvasást.

Gulisio Tímea:Elsősorban költőként definiálja magát, ám 2024-ben megjelent regénye, az „Orpheusz szerelmei”, a Műhely Kiadó gondozásában. Másképp ír egy alapvetően lírai beállítottságú ember prózát? Beszélne kicsit erről a könyvéről?

Villányi G. András: Bár tanulmányaim alapján „irodalmár” lennék, nem érzem magam annak, sem bármiféle tudós embernek. Tiltakozom, ha japanológusnak vagy anglistának titulálnak. Tehát nem is kísérleteznék meghatározni az Orpheusz szerelmei műfaját. A fülszövegben Ferencz Győző szerint: „Európai mintákra gondolva a breviáriumok jutnak eszembe, vagy Pascal, Nietzsche és Kirkegaard.” Bánki Éva ugyanitt úgy látja, hogy „…egy filozófiai esszé és egy verses lélektani regény keveréke”. Szerző vagyok, aki életében és műveiben – akár a konyhájában – meglehetősen eklektikus szabadsággal kezeli a fogások összetevőit. Az Orpheusz szerelmei ezt példázza. Úgynevezett próza, amelyben gyakorta felbukkannak versek. Ám a próza súlyosan sűrű, versszerű. Egy szerelmi gyász elégiája a könyvecske, amelyben a gyilkos bánat energiáját igyekszik a Férfi – az örök Orpheusz – arra fordítani, hogy általa teljesebb térképet készíthessen a valóság szerkezetéről. Mondhatni, addig felépített világát lerombolva rákérdez a számára fontos jelenségek alapjára. Honnét ered személyes létének hibás DNS-e? Meg akarja érteni, hogy milyen erők határozzák meg létezését, meddig terjednek az én határai, mit jelent a „visszanézés”, amellyel ellehetetlenítjük hőn vágyott célunk elérését, mi a szerelem és van-e reális lehetősége egyáltalán? A különféle kérdések váltakozó, folyamatos visszatérése, a nézőpont változása az előbb emlegetett fúgaszerkesztést idézi.
„Akár egy lelkiismeretes intéző, gondolkodni kezd, miként vegye számba a múltat a Lánnyal. Az eseményeket, amelyek örömet vagy fájdalmat okoztak, vagy csupán megtörténtek: távolodó életük múlt termését. Először a bekövetkezett dolgokat kezdi lajstromba venni, de megtorpan hamar, mert felötlik, hogy számtalan olyan van, amely elvetélt vágyaik, a tervek méhében abortálódott. Ismeretségük kezdetétől várták A vihar közös olvasgatását. Elmaradt. A Lány vetette fel, hogy utazzanak Japánba. A párizsi út a Férfi hatvanadik születésnapján. A repülőjegyet már megvették. Majd elszívják a duci dominikai szivarokat. Majd tanítja íjászkodni, agyaggalamb-vadászatra. Majd ruhát csináltatnak a piros ázsiai selyembrokátból az utcai szabónál. Majd meglátogatják papagáj Rudit. Majd együtt is megkóstolják a pho levest az Attila úton. Majd lakomáznak ismét svédasztalos szusit. Majd annyi, de annyi mindent csinálnak még. Majd élnek még. Majd együtt. Majd. Majd. Még.
Mentális képek lépére ragadt. Bénultan vergődik emlékei légyfogóján.”
Epilógus…megtapasztalni az ürességet, ahogy a csönd sziromtalan, színtelen virágba szökik, szétszóródik a ház, a szoba, szállonganak a szövegek, a szekrény, a ruhák, felnyílnak a dobozok, kiömlenek a tubusok s tégelyek, szerteröppen ékszer és mosópor, minden maradéktalanul átfolyik mindenen, mielőtt a látásnak egészen elvész – magam vagyok mind, mert szétválaszthatatlanul összemosódtunk egymással, egymás vérében fürdünk szüntelen, levegőjében lélegzünk, halunk és születünk újra és újra, míg öröm és fájdalom, nyereség és veszteség, öregkor, születés és halál is végleg feloldódnak a mondhatatlanban
(Kiragadott fejezetek az Orpheusz szerelmeiből)

Gulisio Tímea:Japán nyelvből is fordít. Miért épp ezt a nyelvet választotta? Kiket fordít legszívesebben? Hogy lesz a japán írásjelekből magyarul is jól hangzó szöveg?

Villányi G. András: Öt és fél éven keresztül voltam japán egyetemek hallgatója, kutatója. Kóbéban írtam MA tézisemet középkori japán irodalomból, később a tokiói Taisó Egyetemen főleg Szaigjó szerzetes ezoterikus buddhista filozófiáját tanulmányozhattam. Aligha választottam Japánt, Japán választott engem. Erre hosszú út során fokozatosan kellett ráébrednem. A japán szerzők közt a modernek alig foglalkoztatnak. Még Murakami sem igazán érdekel. Középkori buddhista szerzőket és klasszikus haikut fordítok legszívesebben. Rengeteg Basót ültettem át, ezeknek zöme a hozzájuk tartozó esszéimmel elérhető az Új Forrás régebbi számaiban vagy a Terebess honlapon. Nagy kedvencem Ono no Komacsi a 8. századi nőköltő, egyetemes géniusz. Ő is megtalálható fordításaimban a fenti elérhetőségeken. Disszertációmat a 12. századi ugyancsak egyetemes óriás Szaigjó kapcsán írtam és 75 vakájának fordításából lett kötet, azaz a „mi kötetünk” (Tükröződések, Scolar Kiadó, 2011). Azért a miénk, mert a fordításokkal saját verseim, szövegeim folytatnak dialógust. Egyik meghatározó mesterem Szaigjó, hogyne folytattam volna éveken át párbeszédet vele? Vándorszerzetes volt, élete javát tákolt kunyhókban az erdőkben töltötte. Párbeszédünk – hitem szerint – közelebb hozza őt az európai olvasóhoz. Hogyan lesz japán jelekből magyar szöveg? Nos, ez olyan kérdés, amelyre a válasz alkímiai vagy az, hogy fogalmam sincs. Ám lesz! Valamennyire azzá válhat. Magic touch… Olvassák el, a puding próbája az evés. De eredetileg angolszakos voltam az ELTE-n és angolból is fordítok költőket. Elég sok versen dolgoztam többek közt Wordsworth-től, Diskinsontól, de még Tagorétól is. Különböző helyeken jelentek meg, legtöbbjüket összegyűjtötte az ÚjNautilus.

Gulisio Tímea:Nagy divat lett manapság haikut írni. Egymást érik a haikupályázatok. Ön szerint írhat egy nem japán kultúrában szocializálódott ember igazi haikut? Milyen egy japán haiku?

Villányi G. András: Fázom attól is, ha az efféle naiv imitációkat haikunak nevezik. Tessék elképzelni egy európai kosárlabdázó lányt, aki kimonót visel és getában tipeg a körúton. Mennyire lesz autentikus? Természetesen nem tiltott játszani a formai keretekkel, de attól nem válik semmi haikuvá, hogy 17 szótagos – ami önmagában is megtévesztő, mert japánban nem szótagokat, hanem morákat számolnak, amely egészen más fogalma a mértéknek. A haikunak olyan mélyek a japán kultúrában szerteágazó asszociatív gyökerei, amit képtelenség más szellemi éghajlaton, azonos poétikai hagyományok híján reprodukálni. Természetesen ez kétségessé teszi e gyöngyszemek átültethető mivoltát is. A fordítást mégis szükségesnek látom, mert átszivárog valami, bár más és gyakran csupán töredéke annak, amit az eredeti sokrétű jelentéstartománya hordoz. Miránk bőbeszédűségre hajlamosabb nyugatiakra edukatív hatással bír a műfaj koncentrált fegyelmezettsége. Szeretem, hogy Bertók László haiku-szerű verseit háromkáknak nevezte. Ez okos és igen korrekt is. Viszont nekiállni „haikut költeni” Európa közepén, a tradicionális japán kulturális háttér ismerete nélkül fájdalmasan vicces. Mint a langaléta kisasszony a kimonóban. Javasolnám, hogy ki-ki maradjon a jó öreg magyar és európai versformáknál vagy a szabadversnél. Aki nem leli hangját ilyennel, az hu.ikuval mégannyira sem fog!

Gulisio Tímea:Éveken át (mióta?) szervezte a Független Irodalmi Napokat (FIN) a Füvészkertben. Milyenek voltak ezek az alkalmak? Miért fontos, ha fontos, hogy egy művész politikai oldalaktól független tudjon maradni?

Villányi G. András: A FIN személyes történetem reményteli, úgymond hősies kísérlete volt, mert mostoha körülmények ellenében, pénz és paripa híján 2005-től majd húsz éven át kitartott. Némi szomorúsággal emlékezem rá több okból is, ám főként azért, mert elsőszámú munkatársam és barátom a zseniálissá érett előadóművész Balázs Laci – BLG – idő előtt elhagyott bennünket. Volt ugyan Laci nélkül is FIN, ám halála és egyéb háládatlan körülmények okán pillanatnyilag kedvem veszett a folytatástól. Kamara versfesztivál volt, meghívott szerzőknek olyan témákat írtam ki, amelyek éppen erősen foglalkoztattak. Így arra kényszerítettem magamat, hogy dolgozzam szisztematikusan e kérdéseken. Ehhez a munkához kértem szerzőtársakat, hogy válogassanak ideillő költeményeikből, szövegeikből. Az eseményeket főként Fodor György kritikus moderálta, de két ízben Géher Kata is. Kíváló költők, zenészek léptek fel főként ELTE Füvészkerti délutánjainkon. Hosszú lenne felsorolni a listát, kiemelni senkit nem szeretnék, ám a Wikipédián fellelhető a folyamat. Nézetem szerint magánemberként politizálhat a művész, válság idején nem is szabad másképp tegyen, de különösen a mecenatúra vonatkozásban független kell maradjon, nem adhatja el művészetét; nevét nem rendelheti alá politikai érdekeknek.

Gulisio Tímea:Személyesen ismerte Pilinszky Jánost. Mesélne kicsit a vele kapcsolatos élményeiről? Hogy találkoztak először, milyen érzés volt találkozni a nagy költővel, mit tanult tőle?

Villányi G. András: A Pilinszkyvel való találkozás szellemiekben privilegizált életutam egyik mérföldköve volt. Tizenötéves koromban kezdtem járni hozzá akkori legjobb barátommal a néhai Marx Tomival. Tomi édesapja a világhírű fizikus Marx György neve segíthetett, hogy kitárult előttünk a szezám. Utóbb nem volt szükségünk egyéb közbenjárásra, mert Pilinszky gondoskodón méltányolta költői szárnypróbálgatásainkat. Annyira, hogy kétszer is felolvasott velünk a régi József Attila Gimnázium barokk dísztermében. Az egész egy csoda volt számomra: üldögélni a Nagy Költő szobájában és hallgatni történeteit, meséit. Megmutatni neki a friss verseket és megérteni miért húz ki egy szót és javasol másikat vagy egy találóbb címet. Valódi tanoncévek voltak. Ő adta a címet: tanoncévek Pilinszky Jánosnak, 1974 kisfiú töröld le leheleted betűit az ablakról fény elé ne varrd bánatod

Gulisio Tímea:Pilinszkyn kívül kik hatottak a költészetére? Kiket tart költői előképeinek, példaképeinek?

Villányi G. András: Az említett japán szerzőket, akiktől mindenek felett a koncentráció, a táviratszerű sűrítés fontosságát és igényességét tanultam. Arany János Dante című költeményét magyarhoni metafizikai bölcsődalomnak tekintem. Pilinszky megismerkedésünk előtt is leírhatatlan hatással volt ifjúi érzékenységemre. Shakespeare Viharja iránytűim egyik legfontosabbja, amelyhez mesterkulcsot feledhetetlen mentorom Ruttkay Kálmán mutatott. Rajongok az erdőben ugyancsak otthonos Wordsworthhöz. Wordsworthöt szintén tanár úrnak köszönhetem, akinek ELTE-i dolgozószobájában meglehet, hogy heteket-hónapokat töltöttem egyetemi éveim alatt. Emily Dickinsont valamely rejtelmes rokonság okán hazai pályaként éltem meg fordítójaként is, dacára annak, hogy komplikált, nehezen megközelíthető szellem és szemantika az övé. A feminin géniusz folytatásaként érzékelem, amelyet a régi Japánban Ono no Komacsi képviselt. Rilke lenyűgöz, hosszan, bódultan botorkálok vagy éppen repkedek labirintusai mentén. Hermann Hessének nemcsak regényei, de az Üveggyöngyjáték versbetétjei is jelentős hatással voltak rám. Hrabal Túl zajos magányát a modern világirodalom egyik magaslatának, műfajilag nehezen címkézhető alkotásnak tartom, amelynek szövése hatott az én Orpheuszom szerkesztésére. Nehéz lenne mindenkit megidézni …

Gulisio Tímea:Min dolgozik most?

Villányi G. András: A kiutat keresem a szamszárából.< zajgó csönd Márkus Ferencnek: egy dialógus folytatása I. (a koncepció előtt) lakatlan érverését olvasó őscsend időtlen eonok szó előtti halkja fénytelen térdelés II. (megfogant) visszafájó tegnapok a ziháló lét rögvest holnap félelmétől sajog végtelen lakatlanság a leendő isten méhe sóváran hogy arcát lássa álmot vetít színesen áradó lármában

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Villányi G. András ELTE angolszakon végzett, majd Japánban öt évig tanulmányozta Basó haikuját, illetve Szaigjót, a 12. századi buddhista szerzetes-költőt, akiből MA-tézisét írta, továbbá a buddhizmust a Kóbe-és a Taisó Egyetemen. Eztán Oxfordban folytatta japanisztikai kutatásait. Verset és prózát ír, műfordít japánból, angolból. Saját válogatású kötete – Zilált hajam/szomorú játékok – két századfordulós japán szerző tankái (General Press, 2003). A papagáj meséi (Fapadoskönyv, 2011). Tükröződések című verseskötetében (Scolar Kiadó, 2011) a 12. századi japán szerzetes Szaigjó vakáiból és saját költeményeiből, prózáiból alkot dialógust. Utolsó kötete Orpheusz szerelmei (Műhely, 2024) 2005-től az évente megrendezésre kerülő Független Irodalmi Napok (FIN) tematikus kamara-versfesztivált szervezte. 2011-től tagja a Szépírók Társaságának. Versei, fordításai, esszéi az Ezredvég, ÉS, Hévíz, Mozgó Világ, Műhely, Nagyvilág, Napút, Új Forrás, Pannon Tükör, Pannonhalmi Szemle folyóiratokban és a SZIFonline-on, Új Forrás online-on, ÚjNautiluson jelentek meg..