A reményhez

hogy mennyit szidtalak téged,
hogy kertem nárciszokkal,
ha elhervadtanak, mért?
és miért a kétes kedvet,
ha izzadt a tenyerem
már megint minek,
ha azt mondta: én nem,
bár tán nem is volt kinek;

ha hallottuk a szót,
és a gondos ész hiába lángolt,
ha a szellem napvilága
száműzve lett a házból,
és újra nyert, aki arra tett,
hogy az 'az nem lehet, hogy' csak lehet.

és itt jöttem rá, hogy nélküled nem megy,
hogy a száraz ágak hogy zörögnek,
hogy kellesz, legyél bár
a természet vadvirága,
fehérek közt egy európai,
vagy angyal,  ki a pusztulást csodálja,

hogy kellesz, mint pókhálón a fény,
mint egy soha ki nem nyíló ablak,
mint az értelem a szemben,
mint a jó, amit kitakarnak,
tudni, hogy vagy,
el nem jötteknek tükre
te adsz erőt az oly korokban
élni ellenükre





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!