Varga Árpád
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
207.
| 2025.10.23 14:23 | B. Dezső - szerki -- meo | Két haiku
|
| Válasz erre | Igen - term. marad, akkor is, ha túl sok - elsőhöz hasonló - mű szerepel pl.Fodor Á. életművében, nem a legerősebb, inkább a jópofán komolykodó "ál-zen"eresztésből, a másik, e szempontból, egyénibb, kicsit erősebben húz a poén felé, de megtartja költői erejét. | 206.
| 2025.10.23 14:02 | Varga Árpád -- Két haiku
|
| Válasz erre | Köszönöm szépen a szerkesztőknek mind a marasztalást, mind pedig a kielemző értékelést! Számomra mindig örömteli, elsősorban a fiatalság miatt, hogyha rövid versekre, minimalista költeményekre is felhívható a figyelem. | 205. 204. 203.
| 2025.10.20 23:06 | V. Szabó Mátyás - szerki -- meo | Két haiku
|
| Válasz erre | Az elsővel lehetne vitatkozni, de a legjobb értelemben, vagyis gondolatébresztő. A másodikban rengeteg minden van, a szenvedés értelmének keresése mellett a felnőtt ember távolságtartása, bizalmatlansága és lemondása a kényszeres értelemkereséssel kapcsolatban. Ekként nagyszerűen kiegészíti az első haikut, ami, ahogyan Gyula írta, bizonyos misztikus- ezoterikus alapokon áll. A második rész megmutatja az ilyen misztika kiszolgáltatottságát és kicsinységét azzal a valósággal szemben, amiben az ember végül is élni kényszerül. Az olvasónak, aki már jócskán kiábrándulhatott a keleti tanokkal képmutatóan házaló, azokat a valósággal összeegyeztetni nem hajlandó versekből ez sokat adhat.
És aztán felmerül a filológiai szemlélet ütköztetése a modern bürokratikus nyelvrontó-nyelvtermelő-nyelvtemető gépezettel, az 'elgépelés' lehetőségének tudata, mint az igazságkeresést megtorpanásra kényszerítő belső csendőr, az elgépelésekkel is hatalmat gyakorló intézmények belsővé tett reprezentánsa... a társadalom minden eddiginél erősebb nyomása, hogy az értelemkeresést a szubjektumba száműzze... | 202.
| 2025.10.20 09:42 | Karaffa Gyula - szerki -- meo | Két haiku
|
| Válasz erre | Az első haiku (mind a kettő "csak" magyar haiku) egy általános keleti filozófiai tételre épül, mert ha nem hiányzok sehonnan, akkor valahol "minden fölött" vagy "mindenütt" vagyok, vagy épp "sehol". És ez a megérkezettség. A második haiku egy poén: a beutalót nem lehet tudni, ki küldte, ki íratta a "titkárnőjével", asszisztensével. Már önmaga ez egy kemény gondolat, hogy ki az aki VAN, vagy NINCS, és nekem ÍR, vagy behív, vagy berendel, elrendel. És a poén sem semmi! Arra "beutalni" valakit, hogy gondolkodjon! Erre van szüksége a mai embernek!!!!!!! Marasztalom. | 201.
| 2025.10.18 19:33 | párducos -- túlírás a túlírásról
|
| Válasz erre | Köszönöm szépen a szerkesztői észrevételeket!
Tanulságosak, érthetőek, beláthatóak, és amit fontosnak tartok, hogy megtisztelő hangneműek (ez nem volt mindig jellemző a dokkra). Ha pozitívumot akarok látni bennük, felfoghatnám műfajtévesztésként ezen írás-szöveg fő "hibáját". Elismerem azt is, hogy a zárás elüt a központi kifejtett résztől, bár én azt gondoltam (általánosan értve, mármint nemcsak itteni bírálat kapcsán), hogy a nem csak pár soros versekhez képest néhány nem jól forrasztott szószerkezet talán nem "herélhet ki" annyira egy emlékképek kibontásával hangulatidéző költeményt, hogy ki kelljen húzni úgymond a kirakatból.
Ugyanakkor egyes pontokon akad némi ellenérvem, illetőleg túlhangsúlyozásnak érzem bizonyos költői fogások hiányolását, csökevényességét, de nem feltétlenül a kiemelt konkrétumok okán, hanem egy nagyobb képbe helyezve mindezt. Megpróbálom kifejteni, mire gondolok, még akkor is, ha nem látnám ezt jól, talán nem szócséplés.
A túlírás mint formai-esztétikai költői hiba noha elfogadható, és úgy általában szinte bármire ráhúzható, ha nagyon akarjuk, ugyanakkor most elgondolkodtatott. Többször előfordult már velem szintén - itt is, de nemcsak -, hogy amikor megfogadva korábbi tanácsokat, miszerint mondván: igenis bízzon a szöveg eleget az olvasóra; sejtelmesebbre, "érthetetlenebbre" fabrikáltam adott szöveget, akkor azért kritizálták, mert nem érezték világosnak, ezt kérték úgymond számon rajta (hozzáteszem: ebből volt a jóval kevesebb), amikor pedig egy másik szájba rágósan prózaira sikeredett, akkor pedig a sejtető sűrítést és ritkítást hiányolták amabból. Ezt most csak azért vezetem le ilyen hosszan, mert mostanra már úgy gondolom, ez igazán nem tud egy objektív viszonyítási pont lenni, mert persze ez jelezheti egyszer-egyszer valakiről, hogy középszerűen próbálkozik, és gyakran arányt téveszt, bár ez korrekten egy nagy csokor írás megvizsgálása esetén lenne eldönthető, hogy vagy igaz, vagy nem úgy en bloc, ám ugyanennyi eséllyel mi cáfolhatná biztosan azt, hogy egy másik, jobb verselő viszont ritkán állítja fel helytelenül a terjedelmet, a szókészletet? És miért érdekes ez? Mert nem az adott szöveg írja olyan hosszúra, épp amilyenre saját magát - két szöveg között meglátásom szerint nemcsak vagy nem elsősorban a terjedelmi, mármint szókészleti (pl. viszonyszók, módosítószók redukálása) különbség a meghatározó lírai minőség szempontjából -, viszont egy adott szöveget, ha hiteles és úgy szándékolt, egyvalaki ír meg, és egy másik szöveget pedig már másvalaki, még akkor is, ha ugyanaz a szerzője mindegyiknek. (Tehát úgymond relativizáló kritikai szempontként - hiszen túlírni csak valamihez képest lehet - nehéz megfogni, egzakt módon definiálni a túlírást, illetőleg könnyelmű megítélés alá eshet ily módon, elhamarkodottan túlírtnak minősíthető egy elbírálandó textus kizárólag egyetlen adott szöveg analizálása során. Nem lehetetlen kiérezni, de nincs feltétlenül többségi ítészi ízlésnek megfelelő mérce.) Tudom, hogy ez most redundáns és kvázi ál-filozofikusan hangzik, de nem mellébeszélő vagy ezt most túlmagyarázó kívánok lenni, ellenkezőleg. Következésképpen a túlírásnak nem igazán lehetnek biztos nyelvi fogódzói, ráadásul a szerző szándékoltan csak húzni tud egy adott ominózus szövegből, vagy egy-egy szót egy másikra cserélni, ugyanezt szándékosan túlírni (legalábbis ember) aligha (hiszen ha lenne rálátása, szenzora a túlírásra, miért is írná túl a versét, legfeljebb kivéve a műfaji sajátosságot pl. parafrázis vagy irónia esetén) - egyébként többek között ezért is van az, hogy sok laikus nem "érti" a jónak ítélt kirakatba tett kortárs verseket, alig érinti meg őket a szöveg, ez elég gyakori vélemény tapasztalatom szerint -, valamint a túlírást olvasóként és ráállítva lehet inkább csak detektálni, ami megint csak kibillentheti a szerzőt szerzői helyzetéből, ha kvázi azonnal olvasóként "ellenőrzi" még éppen az alkotás ideje alatt saját készülő művét. De mit is akarok ezzel mondani?
Logikailag amit túlírni lehet, lehetne elvileg túlhúzni is, de vajon akkor mégis miért jóval kevesebbet szokás túlhúzással, azaz láthatóan terjedelmi hiányolással kritizálni lírának szánt szövegeket? Itt jön a képbe az, hogy ami nincs, azt nehezebb megítélni, illetőleg számon kérni mintaadással nehézkesebb, minthogy meglévő szavakat kihúzkodni. (Arról már nem is szólva, hogyha egy kritikus elolvas egy olvasása után túlírtnak ítélt verset, akkor a túlzott részletezést épp azáltal ismeri meg, hogy túlságosan beavatja őt a szerző a részletekbe, ebből kifolyólag a megismeréssel, a befogadással dől csak el, hogy esetleg lehetett volna sejtelmesebb, agymozgatóbb a szövegből kinyert tanulság, útravaló, de pusztán szövegredukálással már kvázi új vagy más által formált verset kaphatunk.) Egy bizonyos darabszámra mért szótartalom felett könnyedén lehet túlírást keresni versekben. De milyen versekben is? Túlnyomórészt viszonylag nem nagyon rövid szabadversekben. Ahol kötött szótagszámhoz igazodik a szerző, ott tapasztalatom szerint furcsa módon nem igazán önmagában a húzást szokták javasolni, ha valami esztétikailag nem tetsző benne, legfeljebb jobbára a cserét. Mindebből számomra az következik, hogy nem látom, ez esetben a kevesebb miért több, a húzás mivel emeli biztosan az esztétikai élményt - most kifejezetten laikus olvasói szemszögből nézve. Kicsit olyan ez, mint egyes popdalok esetén a zeneszám vége felé sokallni a refrént, vagy mozifilm esetén háttérbe szorítani a rendezői változatot: valakinek így, valakinek úgy hat kompaktabb módon. Túlírással "vádolni" egy versnek szánt szöveget - legyen az bármilyen jóhiszemű és jó szándékú is - egyúttal nyelvi, nyelvhasználati ízlésdiktálást is jelent, mert önmagában nem attól líraibb egy szöveg, hogy mondjuk, effektíve az élőbeszédhez képest kevesebb viszonyszót vagy módosítószót, bővítményt tartalmaz. Ezzel együtt értem, hogy fontos a nyelvi kidolgozottság, a frappánsabb struktúra és textus, az utómunka és a versgondozás, de objektív zsinórmérték azért sem lehet a túlírásra (most túl azon, hogy akkor már kevés szükség lenne ember és nem egy gép által írt versekre egyáltalán), mert minden egyes költemény és szerzője más-más páros: más megvilágítás, más téma, más hangulatot felidéző. (Pl. más ez a túlírt Varga-vers - és más egy túlírt Szakállas-vers. Közös lehetne a túlírás mint hiba, de hogy ezt ugyanígy akár egy gimnazista nem fogja megállapítani róluk, az szinte biztos.) Értem azt is, hogy nem ildomos túlontúl magyarázatot vagy tanulságot szőni (a kibontott lírai ötlethez eredetien és betűhűen) egy felolvasandó verstestbe, azt inkább az olvasásélmény részeként a meginduló gondolatsorban kellene előhívatni. De az egyéni hangvétel a jövőben még inkább hangsúlyosabb lehet, és még ha kissé esetlenül is ír egy költő, inkább olvasnám az ő szövegét, mint egy mintaszerűen, ám mégis mesterséges intelligenciaszerűen megkomponált művet. (Egyébként a mesterséges intelligencia szerintem ma nagyobb "veszély" a magaskultúrára nézve, mint a fűzfapoéták, és nagyobb erőfeszítés kellene az előbbivel, mint inkább az utóbbival való - a blöff, a giccs és az alaptalan költői kivagyiság elleni - szembeszálláshoz.) Főleg szabadvers, netán prózaköltemény esetén minél terjedelmesebb a késznek szánt mű, annál "megengedőbb" lehetne benne a túlírás, amennyiben ez objektíven prezentálható. Műélvezőként sem érzékelem azt a többletet - noha a legjobb műélvező valaki szerint a lektor -, ami ilyen körülmények között születő művek minőségét (értsd: emberekre gyakorolt pozitív hatást kifejtő erejét) jelentősen emelné.
Nyilván az elvárható, hogy egy-egy ilyen műbe ne csak egyéni elbeszélést, hanem valamiféle, mindenki számára levonható tanulságkövetkeztetést is belecsempésszen a költő, és akkor már ne szájba rágóan. Ugyanakkor azt is vélem, hogy vigyázni kell az ötleteinkre (sőt, nehéz újat hozni), és egyre inkább becsülni kell az őszinte, feltétel nélküli kinyilatkoztatásokat. Illetve nemcsak hozzáértők olvasnának verseket, ha nem kötelező, hanem jóval szélesebb körben, ezért jómagam nem érzem idejétmúltnak a viszonylagos közérthetőséget, nem igaz, hogy ez kerülendő és hogy ily módon már nem lehet értékes írást létrehozni (vajon milyen elbírálás alá esnének pl. ma Weöres Sándor közérthető, egyszerű és ma már elcsépelt szavakkal, fogalmakkal írt, mégis filozófiai költeményei), nemcsak irodalmárok és költők olvashatnák fel egymásnak alkotásaikat, ráadásul akkor ennyiből a szimbólumrendszerek és a fiatalabb generációk "nyelvművelése", nyelvhasználatának erőteljes változása - utóbbinak inkább romlása - is magaskultúrába emelhető annak ellenére, hogy a generációs szakadék az azonos anyanyelv dacára is áthághatatlan akadályokat képes létrehozni akár még az irodalmi kultúrát (elvileg az első vonalban) létrehozók és az irodalmi kultúrát fogyasztani kívánók között is.
Valaki "kedvéért" átírni egy verset nagy önkontrollt és előzékenységet feltételez, még akkor is, ha bárki szerint ezzel a művet tiszteljük meg, illetőleg pusztán a költészethez alázatos a szerző. Valljuk meg, már mi magunk is többször átírjuk valószínűleg, mialatt készül, ezért sem szívesen dolgozzuk át újabb szempontok szerint. De eddig egyetlen alkalom volt az összes ilyen alkalmat figyelembe véve esetemben, hogy az átírt verziót már ne érte volna további szőrszálhasogatás, illetve szerkesztői stop (ez sem csak a dokkra értendő, az egyik komoly ítész továbbra sem akarta a lapjába, míg egy másik komoly ítész lehozta a már átírt verziót). Mindazonáltal köszönöm még egyszer a figyelmességet! | 200.
| 2025.10.11 23:42 | Siska Péter - szerki -- meo | Zsúrasztal, barokk tükör és norvég
|
| Válasz erre | A traumaversek legnagyobb kockázata szerintem abban rejlik, hogy képesek-e a képiség, a nyelv, a szerkezet stb. által többet mondani az esemény puszta felidézésénél. Egy traumaversnél az olvasói reakció előre kódolt, eleve figyelmet kelt, de a szöveg könnyen olcsóvá válhat, ha nincs mögötte művészi tudatosság, munka.
Ez a vers nem él vissza vele, van benne tartás, az egyes jelenetek erősek, de a nyelvi kidolgozottsága még nem teljes, még inkább elbeszél. Még túlírt, és a zárást én is patetikusabbnak érzem a kelleténél, disszonánsan elüt a vers korábbi, tárgyilagos tónusától. Jó vers lehet majd belőle, de van még munka vele. | 199.
| 2025.10.11 21:10 | Kopriva Nikolett - szerki -- meo | Zsúrasztal, barokk tükör és norvég
|
| Válasz erre | Kedves Árpád, hömpölygő, ugyanakkor érdeklődést fenntartó szöveg. Megrendítő, hogy a versben felbukkanó tárgyak többnyire erőszakos cselekedetekhez kötődnek. Itt-ott feszesebbé lehetne tenni, az első versszakon mindenképp rövidítenék: "legalábbis / nem a miénk, de a legtöbb / azóta szemétre került, / vagyis nem tudok róluk, / viszont képzeletem / olykor felidézi őket. ", a későbbiekben pedig a "miközben feküdtem", "ezt követően", "szintúgy" részeket akár húzni lehetne, túlírják, -magyarázzák a történetet.
Az utolsó versszak szép kimenetele a fentieknek, viszont a három zárósort kissé túlcsordultnak, mesterkéltnek érzem a fenti sorok őszinteségéhez képest. Átgondolnám. | 198. 197.
| 2024.05.09 11:10 | Fűri Mária - szerki -- meo | Fordított apevák
|
| Válasz erre | Kedves Árpád!
Két figyelemreméltó mondat, adott versformába tördelve, és valóban, jobban hat, mintha 'csak úgy' közölnénk a mondatot, verskép nélkül. Csatlakozom Ritához. | 196. 195. 194. 193. 192.
| 2023.04.23 22:47 | Varga Árpád -- Fészek és sír
|
| Válasz erre | Köszönöm a kritikát! (Viszont átírni ezt a művet senki kedvéért, "biankó 'maradanDokk'-os csekkért" meg pláne már nem fogom, több okból sem.) Ettől még szerintem ez a vers "működik", mindjárt el is magyarázom, hogy miért, mármint a kritikai megjegyzésekre reflektálva - holott ezzel kiheréljük, a befogadó élményét még talán csorbítjuk is, de hát, úgy tűnik, itt máshogy nem megy, ha egyszer "muszáj" szájba rágni; sebaj, talán az eccerű dekódolót ez már nem fogja érdekelni, a többieknek meg nem az a dolguk, hogy ne kákán is csomót keressenek.
Itt kérem, igenis minden szó a helyén van, a forma pedig precízen stimmel, az epikai szerkezeti határok megfelelőek, a megoszlás nemhogy arányos, hanem tökéletesen egyezik (8-8 strófa).
Az eddigi nyilatkozók megjegyzik, hogy vannak benne kevésbé érthető sorok. Tehát a 120 nagyon kurta, két-két szótagból(!) álló sorból akad néhány kevésbé érthető - számukra. És hogy ez a szerző slendriánsága (mármint hogyha ezt bárki befogadó nem értené). Természetesen egyetlen vers mellett sincs ott a recept, hogy netán minimum hányszor kell elolvasni ahhoz, hogy tökéletesen értsék (vagy hogy meddig kellett dolgoznia a szerzőnek rajta), de hát az számomra mégiscsak furcsa, hogy egy kifejezetten rejtelmes műfaj választása esetén azt várjuk el a szerzőtől, hogy egyértelműbben verseljen... Hogy is van ez? Balladai homály nélkül nincs ballada - de egyúttal ne bízzunk semmit az olvasóra (nehogy már késztetést érezzen a többszöri elolvasásra), ráadásul kimondottan ebben a strófaszerkezetben, ahol egy sorban két szótag van? Most aztán tényleg jól sarokba lettem szorítva... Vagy hát spoilerezzek, ha kedves az életem...
Spoilerezek, de csak címszavakban, megengedően homályosan, alternatívákkal. Hátha... (hátha előfordul egyszer velem dokkerként, hogy ezt elolvasva belátják a felvetéseimet az illetékesek, és urambocsá', revideálnak) Tehát a tragikus hős állapotát mindenképpen érdemes átgondolni (csupán ittas? skizofrén? kórosan féltékeny? vagy egyszerre mind?), illetve hogy ez már eleve adott (történet előtti keletkezésű), vagy csak a leírt történet során alakul ki benne... Aztán érdemes átgondolni a lehetőségeit annak, hogy mi történik a házban (van-e egyáltalán, szöveghűen testi érintkezés? mi a célja az érintkezésnek? szeretkezés? annak eleje? vége? netán "archaikus" terhességi teszt? egyéb?)... Valamint az úgymond harmadik fél személyének kiléte sem véletlenül homályos, akit az asszony szomszédként szólít meg (ténylegesen szomszéd? valamiért így hívott ember? férfi? nő? rokon? régi ismerős? netán "szakértő"?)... Az pedig már egyenesen szentségtörés, hogy esetleg úgy értelmezzük az egész történetet, mint valami vers a versben effektust... Nem, ez gond, ha ennyiféle lehetőséget rejt egy szöveg...
Volt egy konkrétum is (füst és pernye miért íratik le még a ház felgyújtása előtt), amire azt tudom mondani, hogy miért ne? Miért ne lehetne kvázi jóslásból előképként beszúrni? Vagy miért ne lehetne, hogy a házból fűtés okán égéstermék távozik az udvarra? Nyilván lehet, de amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek...
Végül, jegyezzük meg azt is, hogy ennek a műnek tulajdonképpen nem is az a tanulsága (ha van), hogy Columbo hadnagyként vizslatva a betűit minden egyes kirakós a helyére kerüljön, hanem az, hogy - a címet elolvasás után átértékelve - fészekből is könnyedén lehet sír, vagy az, hogy sokszor jobban ártunk a túlzott kombinálással, alaptalan vádjainkkal, elfelejtjük a Máté Péter-i Most élsz üzenetét, farkast kiáltunk akkor is, amikor nem kéne stb., stb. - de ezt már csak félve rögzítem... Bizonyára tényleg fontosabb, hogy pontatlanul lirizáltam.
Szóval tárgyilagosan látva, szerintem ez az alakzat igenis alkalmas, sőt épp a minimalista költészeti lehetőséget rejtő tulajdonsága révén alkalmas a balladaszerű verselésre. De bizonyára lehet jobban is ezt megírni, adott a lehetőség bárki számára: ugyanezt a "történetet" ugyanebben a formában verselje meg jobban, töltse ide föl, fogadtassa el maradandokkba, és máris kussban maradok, vagy ha kell, elnézést kérek (már most, meg majd és főleg akkor is).
Jóccakát! (Ja nem, most hálából feltöltök még egy személyes témájú verset, hadd heréljék ki azt is bötűről bötűre...) | | A fenti posztra érkezett válaszok: Bak Rita - szerki | 191. 190.
| 2023.04.22 02:34 | Fűri Mária - szerki -- meo | Fészek és sír
|
| Válasz erre | Kedves Árpád!
A tájékoztató az üzenőfalon segíti a vers befogadását, felkelti az érdeklődést, érdekes információ a juliádáról. Mint ballada forma is működne, ha nem rontaná el -- szerintem -- néhány sor.
--Az első 'nyolcas' nekem tetszik, bár a 'viszket' szó talán nem a legszerencsésebb.
-- A második és harmadik nyolcas határára esik ez a két versszak:
tapint
egy kéz
kényes
helyre
füst száll
s pernye
Ezt nemigen értem, itt még nem történik meg a ház felgyújtása, honnan kerül ide a füst és pernye?
-- A végső kimenet is nehezen követhető nekem; mintha ittasságában rosszul mérte volna fel a férj a megcsalatást, ami nekem nem egyértelmű, hogy megtörtént vagy nem. Ha szándékos ennek a lebegtetése, akkor is pontosabbnak kellene lennie. A vörös rébékben is ott a balladai homály, mégis lehet érteni, mi történt.
-- Ahhoz, hogy ilyen hosszú történetet jónak érezzünk ebben a juliáda formában, minden szónak ülnie kellene.
-- Érdekes kísérlet, szerintem dolgozni kellene még rajta. | 189.
| 2023.04.11 08:27 | párducos -- Fészek és sír
|
| Válasz erre | A vers érdekessége, hogy strófái egy különleges alakzatban íródtak (soronként mindössze két-két szótaggal), úgynevezett juliádákban, ezért "műfajilag" nevezhető ez az egyébként epikus szöveg egy juliáda-poémának is, illetőleg próbáltam epikai ismertetőjegyekkel is felruházni, mivel balladaszerű, és - remélhetőleg - az elbeszélő művek öt szerkezeti eleme is felismerhető rajta (5 x 8 versszak). (Az ún. juliáda egy extrém rövid, háromsoros, cím nélküli, kötetlen témájú [magyar] forma, "gondolatsűrítmény-alakzat", melyben soronként két-két szótag található, tehát mindösszesen hat szótagból áll, és a sorok végén nem megengedett a szavak kötőjellel történő elválasztása. Az első juliádákat az önkényes alakzat elnevezője, Szimeonov Todor – aki korábban már a minimalista költészet egyik legújabb öntőformáját, az apevát is megálmodta – jegyezte le 2019 decemberében.)
De akit ez az előzetes "elemzés" és kategorizálás feszélyez vagy kiborít, netán pontosítaná, esetleg nem tartja se értékes információnak, se alkotói szempontból fogós, kellően szubtilis, elmemozgató tényezőnek, tekintsen el ettől, és önmagában értékelje a mű szövegének hatásosságát. | 188.
| 2023.03.26 19:26 | paloczia@gmail.com -- re: meo | apevák (No. 5)
|
| Válasz erre | Cservinka Dávid már reagált Univerzum szélén című naplójában "Zárszámadásodra", majd én is fogok, de előtt tegyünk helyre egy-két szemléleti tévedést.
Tévedést írtam, mert úgy akarod bemutatni nekünk, dokker veteránoknak, a Dokk mulanDOKK-maradanDOKK bírálati rendszerét, mintha mi nem ismernénk azt.
Nem lettünk volna szenvedő alanyai - esetleg kedvezményezettjei (ilyen is van).
De.
Ismerjük - sőt, még nálad is jobban tudjuk "MILYEN ÉRZÉS" ez meg az...
Lévén, hogy aki már 17 éve "itt sportol", az sokkal többet szenvedett ettől, illetve értett egyet ezzel - illetve törődött bele, mint a Dokk szükséges rossz szolgáltatásának a milyenségébe.
Ez ilyen.
Igenis elég 5-7 bíráló. Nem kell több. Ez nem demokrácia.
Nem is lehet a művészet úgymond "demokratikus".
Van olyan persze - a közönségműfaj.
A közönségfilm.
A közönségzene.
A közönség színdarab. Utóbbi már az ókori Rómában is volt, de akik ebben utaztak azoknak nem volt könnyű dolguk. (Nagyot kellett tudni szellenetni benne, néha még nyílt színen történő kézlevágás is volt.)
A Dokk nem "közönséges fórum" - hanem irodalmi. Sőt! Jelentsük ki: ragaszkodjunk hozzá, esetleg írjuk nagybetűkkel
SZÉPIRODALMI FÓRUM.
Ezért szigorúak a szerkik - sokunk szerint nem eléggé!
Ezért értetlenkednek olykor (például szerintem), mert nincsenek meggyőzve egy-egy mű irodalmi értékéről. (134 kétnyelvű "képmondásom" közül 1 - azaz egyetlen egy - lett maradanDOKK. A 27. angol vers. Az utolsót tegnap a Szabadverstan II. naplómba tettem föl. Ez most "képes műfaj". KELL hozzá a fotó.)
Na és?
Ettől én vajon megsértődtem?
Nem.
Dolgozom tovább.
Tedd ezt te is!
Minden lap - saját stílusában - bírál. Osvát Ernő alig akarta közölni József Attila verseit a Nyugatban. Miközben egyre-másra fedezett fel és közölt új női költőket, akiket ma már nem ismerünk. József Attila nem véletlenül panaszkodott így: "A Nyugat már lótól szamártól és öszvértől is közölt verseket, csak még tőlem nem."
Vagyis MÉG Ő IS... Árpád, ő is szenvedett attól, amitől most te!
Szerintem jobb, ha így fogod fel.
Igenis MINDIG igazságtalan a bírálat, abban az értelemben, hogy a szerző - bátran - érezheti mindig annak. Jogában áll. Sőt! Sokszor neki van igaza!
A költészet életmód.
Ha vállalod, akkor ez mind-mind velejár.
Ahogyan a legförtelmesebb intrikák is. Sajnos.
A "zárszámadáshoz":
Említetted a Szokolay ügyet (anélkül, hogy tudnád valójában ki kit mikor és miért). Éppen perek zajlanak. Mert az ördögi intrikát, vagy valamilyen élethelyzet, életmód kilátástalansága diktálta "helytelenséget", néha csak a jog eszközeivel lehet józan keretek között "megbeszélni".
Annak idején ezt történt, amikor Szokolay bírósági megrovást kapott velem szemben, most mindegy milyen intrikáért. Az itteni perek nem valamiféle végképp abszurd, végképp elítélendő végkifejletei a torzsalkodásnak, ahol a feljelentő a legelítélendőbb. (Pláne - mint abban a Szokolay perben - ahol nem a feljelentő hanem a feljelentett kap bírósági megrovást.) Épp ellenkezőleg.
A perek ilyen esetekben a normalitás utolsó mentőcsónakját jelenti!
Amelyből mindkét fél épségben evezhet ki a "viharos vizekről".
Vagy nem így látod a Szokolay ügyet?
Akkor most hozzáteszem, hogy magát a pereskedést épp tőle tanultam.
A mi perünk előtt egy évvel ő volt a feljelentő.
Rossner Roberto itteni költő engem és Szokolayt definitív elmebetegnek nevezett a Dokk-on.
Szokolay beperelte s én is elmentemaz egyik meghallgatásra.
Amiért én pereltem be az sokkal súlyosabb volt ennél.
Azonban mindkét eset valódi törvénysértést súrol.
A törvény pontosan megjelöli hol húzódik a becsületsértés határa. Még akkor is, ha egyes fájó megfogalmazások vagy metaforák valójában sérelmesebbek lehetnek egy-egy becsületsértési fordulatnál.
De nem ez a lényeg.
Hanem a jogi "játékszabályok".
Ezt lehet, azt nem.
Illetve mindent lehet, csak nem mindent szabad. Illetve ha mégis megteszed, fizetned kell érte.
A világ legnagyobb költői és írói - néha egyenes arányban zsenialitásuk mértékével - a világ legházsártosabb, legelviselhetetlenebb, legintrikusabb magánemberei voltak.
Kölcsey igazságtalan, értetlen - és mai szemmel tévesnek látott, hiszen az utókor nem őt igazolta - kritikája leradírozta a pályáról hazánk egyik legnagyobb költőjét, Berzsenyi Dánielt.
Amikor Herczeg Ferenc fiatal újságíró korában interjúzni ment Jókai Mórhoz, Petőfi valamikori lakótársához, rögtön arról érdeklődött.
- Milyen ember volt Petőfi?
- Szörnyű... Szörnyű! - hangzott a válasz. S Jókai erről nem is volt hajlandó többet mondani.
Egyszer írtam is ilyet Miklya Zsoltnak itt, aki - magából kiindulva - szintén több szelídséget várt (volna) el "a költőtől". Talán kivételként, amely erősíti a szabályt.
Mert a fentiek értelmében ezt válaszolhattam neki (sajnos).
- Én azt hittem, hogy te "kibírhatatlan" Petőfi, szóvívóbajnok Ady, "elviselhetetlen modorú" József Attila vagy! Nem tudtam, hogy költő!
| 187.
| 2023.03.23 10:15 | Varga Árpád -- re: meo | apevák (No. 5)
|
Válasz erre
Előzmény | Már majdnem úgy voltam vele, most oda se neki, hagyd a csudába... De ez már annyira szánalmas, rossz vicc, ami itt folyik, hogy tök mindegy, végül melyik szerki miként dönt erről - ismét tolonganak bennem az ellenérvek, inkább kiadom magamból. Lássuk az újabb agymenésem! (Hátha valakinek tanulságos. De azt hiszem, ez lesz az utolsó kifakadásom, zárszámadás.)
2022. október 28-án töltöttem fel ezt az két apevát. Azóta nem képesek végleges döntést hozni róla. Majd most, pár napja, a 20 szóból álló művemből 1, azaz egy szóba beleköt az egyik szerki. (Mindegy ki konkrétan, ez a bírálati rendszerből adódik - egyszer az, másszor ez "vétózik", lent bővebben kifejtem.) Tájék. Ebbe köt bele. Hogy ez anakronisztikus meg pontatlan. Megnézem a neten a jelentéseit: térre, területre, helyre, környékre vonatkozó szó. "E szóban az ék vagy némi nagyításra mutató toldalék, vagy a mi módosulata." Értelmező szótár (rég. vagy irod.): természeti táj. Mi a frász, fészkes fene ebben a pontatlan? Meg mi az, hogy anakronisztikus - ilyen alapon majdnem minden második szépirodalmi szöveg az, ez csak megfelelési kifogás. De lehet, hogy a künn szón akadt fenn, vagy a ritmikus skandálhatóságán, már nem is tudom. És ez olyan nagy "hiba", hogy ettől nem működik a két apeva, nem érdemes kiemelni a maradandokkba, jól értem? Ez most már tényleg nagyon gáz...
Néhai Petz György is írt apevát, Pessoának. Maradandósat. Érdemes rákeresni itt, ez a címe: Apeva Pessoának. És összehasonlítani azt a maradós három apevát ezzel a két ítéletre váró apevával. Csak a szerkesztői kritika megértésének kedvéért. Azok nem anakronisztikusak és nem pontatlanok - emezek igen. Azok egyetlen szavába sem tudtak úgy belekötni, hogy mulandokkos legyen, és ha ezek mulandokkosok lesznek, akkor azok értékesebbek a Dokk szerint, mint ezek. Lássam be, fogadjam el, jól van ez így.
Nem győzöm hangsúlyozni, korábbi dörgedelmeimet is idevéve, hogy jobban érthető legyen, miként is éli meg egy ide feltöltő költő ezeket a döntéseket, hogy gyakorlatilag amelyik versét a "mulanDOKK"-ba dobják, ezzel szinte szó szerint úgymond olvasásra nem ajánlott kategóriába teszik, akár tetszik, akár nem. Azaz, nem tartják annyira értékesnek, hogy az kvázi jó értelemben kultúraformáló erővel bírjon - és ezt lehet csűrni-csavarni, de mivel itt írásműveket alkotók mutatják meg a műveiket, hogyha pont azt veszik el adott írásától, ami a funkciója, tehát hogy szélesebb körben olvashassák, és helyette azt állítják ki róla, kicsit sarkítva, hogy még "ránézni sem érdemes", az szerintem túllő a célon. Egyébként halkan jegyzem meg, hogy itt a második apeva, amelybe elvileg belekötöttek, az pont megjelent egy országos napilapban (ugye értjük, ez mivel, mikkel járt együtt...). Ezt nem lehet azzal elütni, sőt épp ez a félrevezető magyarázat ebben, hogy technikailag két-három plusz kattintással ugyanúgy fellelhető lesz adott verse a felületen, hiszen akkor egyszerűbb lett volna úgy megkonstruálni a honlapot, hogy akár egy bizonyos idő eltelte után a mulandokkos versek törlésre kerüljenek. Miért? Miért lenne ez jobb, mi célt szolgálna? A válaszhoz fordítsuk meg a dolgot: a jelenlegi helyzet kb. úgy nézne ki nem virtuálisan, mintha egy nyomtatott folyóiratban az utolsó oldalakon mindenképpen közölni kellene minden beküldött, ámde a szerkesztőség szerint a színvonalat meg nem ütő verset. Hogy is mondjam: szakmailag nem lehet technikai adottságokra hivatkozni, és azt mondani, hogy a nyomtatott kiadványban szűk a hely, azt ez által szűrjük, a netes felületre viszont jöhet minden, legfeljebb olvasásra nem ajánlott kategóriába tesszük a többséget, nem a kirakatba. Ugyanis ez technikai hivatkozás, nem szakmai. Hiszen ha a szerkik többsége nem vállalja egy adott vers ajánlását, akkor "könyöradományként" ne tegye már el a kamrában egy alsó polcra, fogságba, örökre megcímkézve, kitörölhetetlenül, aztán idővel egybegyűjtve minden ide küldött versét, látva az arányokat. Persze azon lehet lamentálni, hogy melyik a nagyobb "becsapás": azt nem tudni, hogy vajon hány nyomtatott folyóiratnál próbálkozott egy idővel elismert író publikációkkal, mire néhány neves helyen megjelenhetett, de a (szakmai) közönség csak ezt látja tőle - vagy mézesmadzagként élni a lehetőséggel, hogy bármennyi verset be lehet küldeni egy online felületre, ahol "megtűrik", de nyilvánosan elbírálják (és ez a nyilvánosság óhatatlanul is összezárja a szerkiket, illetve meghatározza megnyilatkozásaikat).
Meglátásom szerint ez (is) egy álca, hogy megjelenhetsz, de csak úgy, hogy nyilvánosan megbírálva - és kitörölhetetlenül. Még akkor is, ha talán ez még mindig kisebb becsapás(?), mint a nyomtatott folyóiratok esetében azt nem tudni, hány helyről utasították vissza az illetőt. Ugyanis akár tetszik, akár nem: az olvasók elsősorban nem szövegeket bírálnak és tüntetnek ki a figyelmükkel, hanem szerzőket. Úgymond a szerző a márkanév, a szövege a termék. És ami a Dokkon folyik, az látszólag és hivatkozásképpen termékellenőrzés, de gyakorlatilag és "következményeit" tekintve szemezgetés a márkák között. Hogy még jobban értsük - ha neked van egy X márkájú cipőd, sálad, zoknid stb., akkor mi a különbség e kettő között: eladhatod a tatabányai, az egri vagy egy budapesti piacon (ezek a nyomtatott folyóiratok), de ezekre - főleg ismeretlenként - nehéz bekerülni, viszont nyilván folyamatosan nem fogsz náluk, mindegyiknél próbálkozni - vagy eladhatod egy online piacon (ez a Dokk), de itt előtte kollektív minőség-ellenőrzésen esik át a terméked, sőt az is biztos (elfogadási arányok bizonyítják), hogy nagyobb eséllyel nem a kirakatba fog kerülni a terméked, nem fogják ajánlani, viszont ezt az X márkát ezzel örökre megbélyegzik (hiszen az alsó polcon fellelhető lesz a "múltad"), mert a "vásárlói logika" már csak így működik. Nem kellene így működnie, mármint e "vásárlói logikának", de a konzumerizmus a kultúrafogyasztást is felosztotta vertikálisan, minden a minősítgetésről és a versenyről szól, ahol óhatatlanul is lehetünk átverések áldozatai, vagy számíthat ugyanúgy a kapcsolati tőke.
Vegyük pl. a minap éppen József Attila-díjjal kitüntetett Weiner Sennyey Tibor itteni "statját": 17 verset küldött be ide régen (2006 és 2011 között), ebből 7 lett maradós, ami azt jelenti, hogy egy azóta József Attila-díjas szerző (jó, tudom, hogy nem az egyes szövegei kapták a díjat, meg kit érdekelnek a díjak, de végső soron azok összességére kapta ő - tehát termékek után a márka kapta a díjat) ide feltöltött verseinek 59%-a a dokkos szerkik akkori megítélése alapján kiemelésre nem ajánlott volt... Ezt persze fel lehet úgy is fogni, hogy lám, a mulandokkos versek sem egy rossz kukába kerülnek (Weiner verseihez képest az én 90%-os elutasítási arányom már-már "büszkeség"), és hogy épp ez bizonyítja, hogy nem olyan rosszak a mulandokkos versek sem (persze akkor miért kell így megszűrni vagy miért így szűrik), de a piacos példánál maradva, Weinernek a Dokkon való felbukkanása óta eltelt 17 év, és valószínű, hogyha csak a Dokkos "termékeit" olvasták volna, ma nem kaphatott volna ilyen rangos díjat. Tegyünk e mellé még egy érdekességet, találomra: Bara Anna 143 feltöltött és elbírált verséből 59 maradós, 84 mulandokk, tehát verseinek szintúgy 59%-a mulandokk, így ha egy sarkított párhuzamot húzunk Weiner és Bara olvasásra nem igazán ajánlott verseinek itteni arányai között, akkor egy nyakatekert logikával - és csak a Dokkra hivatkozván - akár prognosztizálhatunk egy József Attila-díjat Bara Annának... Butaság? Meglehet. Semmire sem vezető gondolat? Azért talán nem, mert rámutat arra, hogy mennyire következetes az elbírálás, ami nem egyenlő a feltétlenül helyes vagy érdemeknek megfelelő megítéléssel - és itt most senki verseit nem magasztosítom vagy szólom le látatlanban. Nyilván a Weiner-féle "esetre" lehet kifogásként elmondani, hogy változik a világ: a szerzők, az itteni szerkik összetétele és hozzáállása, meg persze itt én most elpofázhatom ezt is, meg nem kötelező itt jelen lenni, meg hát itt csak az adott időpillanatban az adott konkrét szöveg számít. Mégis úgy gondolom, egy nyomtatott folyóirathoz képest a tágabb lehetőségektől eltekintve ezt, a dokkos online felületi rendszert úgy is lehet összképként nézni, hogy ez pont nem objektív mérce, hanem a technika és a tét nélküli bírálat mögé talált kibúvó természetes működése, a szisztéma logikus következménye. A szakma, a kritika kibúvója. Miért? Mert amíg mondjuk egy ismert nyomtatott, de az online térhez képest jóval kevésbé olvasott folyóirat elutasítja egy nem ismert vagy új szerző néhány versét, és mondjuk jobban csengő nevekkel, ezáltal látszólag kisebb szakmai, de lényegesebb, hogy nagyobb piaci kockázattal biztos minőséget közvetít, ugyanakkor nagyobb a publikációs döntési felelőssége (hiszen ott csak a szűrt mű publikálható), addig egy (látszólag mindenkire) nyitott, de mindent elbíráló és tároló, bár minden szereplője számára ingyenes(?) online felület valójában mégiscsak kisebb szakmai kockázattal és felelősséggel szűrhet, ezáltal nagyobb "márkabíráló, márkaformáló" hatással bír (nyomtatott szerkesztőséghez képest), mivel ab ovo, a technikai megjelenítés okán sokkal többen olvassák, mégsem tud kiderülni, hogy jól bírálnak-e, mert egyrészt olcsóbb, könnyebben elérhető, és az olvasók inkompetensek annak eldöntésére, hogy adott vers miért lett maradandós, csak annyit érzékelnek, de azt igen, hogy egyik vers maradandós, másik meg nem. Szóval a maradandós, mivel a könnyű online elérhetőségén túl még meg is van azzal címkézve, hogy jó termék, semmiképpen nem lesz megkérdőjelezve az olvasási visszajelzésekből, adatokból, akkor mi alapján kellene elfogadni, hogy ez egy objektív mérce? Könnyű mulandokkba dobni valamit, és egyúttal nehéz kérdőre vonni a maradóst, mindezt ingyen - de ez miért különb vagy szakmailag hasznosabb megoldás a nyomtatott folyóiratnál, amelynél szintén könnyű nem megjelentetni valamit, de nagyobb és nem ingyenes kitüntetés megjelenni? Jogosabb és tárgyilagosabb lenne a dokkos elbírálás is, ha szerzői név nélkül kapnák meg első körben a szövegeket a szerkik, egymás bírálatait nem láthatnák, viszont részletes pozitív és negatív elbírálás esetén is a döntés után nyilvánossá válhatnának a szerkik véleményezései. És rendben van, hogy nem kötelező ide szöveget hozni, meg hogy ingyenes a felület használata, de akkor most kimondatlanul is ez az ára annak, hogy egy szerző mulandokkos szövegét az idők végezetéig nem törlik ki? És azért mégis játsszunk el a gondolattal, hogy ha most, díjtulajdonosként Weiner újra ugyanezeket a verseit feltöltené, hogy ítélnék meg az itteni ítészek (ugyanazokat a termékeket, de már neves márka alatt)? És még visszatérve szegény Petz György apeváira is. Nos, összehasonlítva ezekkel, tényleg kizárólag a termékeket ítélték meg ott is és itt is? Biztos, hogy a márkanév nem nyomott sokat a latban (elnézést eme anakronisztikus kifejezésért) - és hát ott volt, itt nincs, mármint erős márkanév?
Egyszerűen nem szerencsés, hogy 5-7 ember dönt egy címkéről (marad-múlik). Mindennek két oldala van, tehát ebben az esetben áldatlan hozadéka is van a több szem többet lát elvének. Mert amíg egy nyomtatott folyóirat szerkesztőségben 1-2 ember dönt arról, hogy adott vers megjelenhet-e, addig itt legalább kétszer akkora az esélye annak, már csak a számok törvénye alapján, tehát még semmi szakmai meglátás nincs figyelembe véve, hogy elkaszálják, hogy nem kap akkora elismerést a mű - és ugye ez van elütve, bagatellizálva azzal, hogy itt viszont bírálattal felcímkézve ugyan, de megjelenhet a mű, meg hogy ez biztosítja a magas minőséget (ami csak az egyik olvasata a számszerű következménynek, de jó pajzs a rendszer kritikájával szemben). Ráadásul még egy szerintem fontos észrevétel, hogy ez az 5-7 ember szintúgy aktív költő. Miért érdekes ez? Vagy mi lenne üdvösebb helyette? Mondjuk, ha fele-fele arányban döntene irodalmár - tehát olyan szakavatott, aki egyben nem (aktív) költő - és aktív költő. Miért? Mert hogyan néz már ki az, hogy csupa aktív költőből álló csoport tagjai szinte vétójoggal bírálnak egy-egy másik aktív költő egy-egy versét? Most mégis, milyen arányokra számítunk ezek után? Hiszen az is előfordulhat, sőt a rendszerből adódóan biztosan előfordul, hogy valaki beküld mondjuk 10 verset, és mindig más-más egy-két szerki (nem tudom a marasztalás pontos kritériumát, arányát) kaszálja el az összes versét, azaz nem feltétlenül rosszak a versei, de az itteni rendszer sajátosságából adódóan kihullik a kiemeltek közül, miközben az összes leadott szavazat akár kétharmada, ha a 10 vers teljes mérlegét néznénk, azt mutatná, hogy érdemes kiemelni, már ha mellesleg címkézni muszáj. Illetve hogyan várjuk el, hogy egy aktív költő egy másik aktív költő versét pusztán szakmai indokokkal felminősítse - miközben szinkronban ugyanabban a ligában játszanak, egy túltelített pályán, egy kis országban...
Megkaptam már azt is, hogy fogjam fel kvázi publikációs felületként a Dokkot, mert itt még a mulandokkos verseim is több emberhez juthatnak el, mint egy nyomtatott folyóirat által. Ez remek, csakhogy nézzük meg megint, mi ebből az életszerű. Feltöltök ide mondjuk 100, már magam által is azért megszűrt verset, ennek 60-80%-a nem fogja megütni a maradandokkos szintet, ez előre kijelenthető, mert a többségnél ez a helyzet, és egyszerűen az elbírálási rendszerből fakad, ráadásul teljesen ingyen - most félreértés ne essék, de ez is egy szempont lehet -, és ha még termékeny is vagyok, ezzel ellövök 100 verset olyan pályázatok, nyomtatott kiadványok vagy más netes felületek elől, ahol első közlésű művek szerepelhetnek. Ráadásul itt önbizalmam nem nő, konkrét műhelymunka alig-alig folyik, esetenként összetűzésbe is kerülök, tehát úgymond a "Dokk család" még csak be sem fogad. Ha így mérleget von az ember, most azon kívül, hogy elvileg sokan - pontosabban sokszor! ez nem biztos, hogy azt is jelenti, sokan is - olvassák a verseit, mit tud elérni vele egy írni vágyó költő? Hát hogy vélhetően(!) a versolvasók között széles körben hallanak róla - de nem fogják ismerni. Mire akarok kilyukadni? Néhány termékkel találkoztak már, de a márkát nem fogják ettől még keresni. Az X márkájú cipőt sem csak Budapesten lehet kapni, hanem Szegeden, Zalaegerszegen vagy Debrecenben is. Jó, tudom, hogy ezen a ponton a termékes párhuzam sántíthat, hiszen a világháló révén otthonról is lehet rendelni, de akkor vegyük csak a netes felületeket. Több lábon kell állnia, több ponton kell felbukkannia, ad absurdum többféle "költői iskolába" kéne beiratkoznia egy márkának (költőnek), ha azt akarja, hogy a termékei (versei) befussanak. Nyilván mindenkinek személyre szabottan kell megtalálnia a publikációs arányokat, de mindezt azért vezettem le, mert ez sem ilyen egyértelmű, hogy publikációs felületként vegye az ember könnyedén a Dokkot.
Zárszámadásként pedig: ennyi dühvel, gőggel, provokálással, irigységgel együtt járó szépirodalmi felülettel még nem találkoztam, mint a Dokk. És itt én is ebbe simulok, kihozza belőlem ezeket a felfortyanásokat, mivel ha magamba zárom, fizikailag mar. És nem igaz, hogy csak én kezelem ezt így, ott volt a néhai Szokolay Zoltán körüli mizéria, vagy nemrég talán Cservinka kapcsán olvastam - de nem akarok újra pontatlanságba esni, ugye, talán rosszul dekódoltam -, hogy majdnem az öngyilkosságba kergették itteni sértések, "események"... Több feljelentés(!) is kipattant már itteni vita kapcsán. Ezek nem azt jelzik, hogy most ostobaságokat írok. Hát hogy fordulhat ez elő lelkek ápolásával foglalkozó szépirodalommal kapcsolatban? (Itt érdemes azon megint elgondolkodni, hogy aktív költők bírálnak aktív költőket... akkor mire is számítunk, még akkor is, ha puszilgatva nem lehet kritikát megfogalmazni és fejlődni. Ugyanazon keresletre bazírozva minősítgeti egyik márka tulajdonosa a másik márka termékét...)
Végül stílszerűen verssel zárom mondandómat - bár valaki szerint biztos ez nem is az -, amely verset ugyan 2021-ben írtam, de most ellátom azzal az utólagos-ideiglenes alcímmel is, hogy búcsú a Dokktól:
Út a szenvtelenségbe
Mint tejfehér ködbe ha belegázol állat,
s hirtelen zavarodva ösztönével láthat,
úgy fogom föl én is a rám öntött kritikákat:
instinktus által jól megszűrve.
Más talán már nem segíthet,
ugyanis a bíráló hatás hamis,
rám tör csupán mint hidegzuhany,
nyugalmam zilálja szét,
remegek mintha fáznék,
és egyre kevesebb a valódi intelem.
Ha nem kellek – nekem sem kell a kellem.
Meguntam az örökös bizonyítást,
a magyarázkodást, a kilincsfogdosást.
Meguntam a túlzó lázadást,
a reflexes dacot, a provokálást,
a kisökör szerepét s az idegakrobatikát,
meguntam a felelőtlenek közötti strapát.
Meguntam azt, hogy belém marnak.
Meguntam azt, hogy meg sem hallgatnak.
Meguntam azt, hogy ez sem lehet így vers,
s hogy ezek után sem látszódnék igaz embernek. | 186. 185. 184. 183.
| 2022.11.06 06:26 | Bak Rita - szerki -- meo | apevák (No. 5)
|
| Válasz erre | Kedves Árpád!
Az első apeva érdekes gondolat önmagunkról. A személyes névmások váltakozása ritmust ad a versnek. A záró mondat ütős.
A második apeva is szinte zenei. Gondolom, tudatosan használtad a künn szót, talán érdekes hangzása miatt?
Marasztalom. | 0 25 50 75 100 125 150 175 200 |
|
