Dunajcsik Mátyás
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
44. 43. 42.
| 2007.09.22 21:53 | árgus -- 2006 - november
|
| Válasz erre | ESZMÉLETVESZTÉS
JA100
I.
A fény ráfekszik a levelekre,
és kimetszi belõlük az új virágot.
Macskák vonulnak ki a kertbe,
mint asszír homokkõ oroszlánok.
Fehér és zöld foltokat látok
a tájban, de sose lesz vége:
itt is, ott is beszúrok egy pontot
az elbeszélés szövetébe.
II.
Városban lakom, de ágyban
csak a fák között tudok aludni:
zsebemben a kulcsok, mint a zárban,
úgy forognak. Hallom, kiereszti
bömbölõ hangját az autópálya,
amikor végül holtan beledõlök
az olajos, belvárosi éjszakába,
akár a fáradt metróellenõrök.
III.
Hajlékod lett a széles utca,
bár van hol pihenned, baráti ház.
Ami vagy, széthull darabokra,
ami marad, csak árnyék, szürke váz.
Éjjel a föld alatt vagonba rakva
menekülsz, mint a drótban az áram:
a kis bogárkák pörögve, szakadva
ellobbannak a biztonsági sávban.
IV.
Láttam a kéjt is egy állomáson:
magas volt, szõke, és tiszta árja —
bakancsa alatt én voltam a lábnyom,
aki a szenvedést úgy kívánta,
mint ahogy más a magyarázatot:
mosolygott õ és mosolyogtam én
ahogy a peronon végigrugdosott,
míg el nem élveztem a megálló kövén.
V.
Három éve egy tornácon állok,
és a szél néha az arcomba harap.
Fejem körül, mint üvegszilánkok
keringenek a kimondható szavak:
botladozva indulok el a sötétben,
lábam nyomában az ég behajlik.
Nem lehet gyermekem, ki elkísérjen
az éjszakából kibomló horizontig.
VI.
Ha eleget vársz, végül minden
eléri a kristályosodási pontot:
csak az indulhat el nyugodtan innen,
aki már elõre mindenrõl lemondott. Szerzõdésem pontjait betöltve
úgy megyek el, hogy mindent láttam:
köröttem zsong az Isten télikertje,
ahogyan szétszálazódom az éjszakában.
TAVASZI ECLOGA
Orbán Ottót olvastam az este, nézd meg a
kétszázhetvenharmadik oldalt összegereblyézett
verseinek kettes számú kötetében, mert ott az igazság:
ne az elsõ verset nézd meg az oldalon (bár az se kutya),
de a másodikat! Nos, kikerested? Hát, nem semmi darab,
mondtam ugye. Innentõl akár kussolhatnék is,
ha a szám be nem állna, s nem akarnék kései,
szurtos dögevõként a nyomába eredni, de ez van:
én úgy vagyok ezzel, hogy a jó vers, mint a világ
kapujára megfelelõen feltett dinamitrúd, kiszakítja
helyébõl az ajtót, s rögtön kedvem támad nekem is
megmártózni a nyelvben, felelõtlen játszani égi szüzekkel
(szüzeket mondtam volna? na mindegy, elvégre a
tûz meg a szûz ugyanaz: addig csábít, amíg meg
nem pörkölted a farkad), hisz százszor megmondták már,
hogy a költõ: kispolgár és terrorista. (Mindenesetre
a legtöbbször a játék vesztes csapatában játszik,
és még büszke is erre, akár egy sárgarigó, mielõtt
padlógázzal az Édenkert becsukott s lepecsételt
ablaktáblájára kenõdne. De elkanyarodtam.)
Szóval arra jutottam a tegnapi nap, hogy vége
a télnek, mondhatni xanaxra tavasz jön, kivirágzik
az aszfalt, és az éjszaka börtönrácsa elolvad,
s csak a vers, csak a vers tudja a drót feszülését,
ami körbekeríti a dús, vakító fényben heverõ napokat,
hisz a nyelv kapuján túl nemcsak a minden,
de a semmi is ott van, s mielõtt az aranyló partot
elérnéd, még ott tátja a száját ez a vén, nihilista
Karübdisz: és hogy csak a vers, csak a vers tudja,
hová rejtették el a drótvágó kést a csavargó árnyként
köztünk tengõdõ, régi elõdök, mint Orbán Ottó,
Radnóti, s a többiek ott lenn – hisz a vers nem más,
mint egy-egy tégla, kiütve a falból, ablak a friss
levegõre. Hát, én is a drótvágó kést keresem folyton,
mikor éjjeli tolvajként a poros hagyomány boltjába
rabolni megyek hullák ujjáról rángatni a gyûrût,
éjszínû kecskét áldozva a holt költõk színtársulatának,
s tiszteletem jeleként vágom ki aranyló szájukból a nyelvet:
nem azért, hogy a semmibe nyomtalanul ne merüljek,
hiszen az meglesz mindenképp, de hogy itt lenn,
míg tart ez a test és e lélek, valahogy megmeneküljek. | 41.
| 2007.09.22 10:30 | mancs -- vitaanyag
|
| Válasz erre | Az olvasó lázadása (avagy túléli-e a kortárs irodalmi élet arcvesztés nélkül az online nyilvánosság robbanását?)
Átalakulás elõtt áll a magyar irodalmi élet. A blogoszféra nemrég bekövetkezett s javában tartó robbanásával egy olyan réteg kezdte el a hangját hallatni a közéletnek immár ezen a területén is, melyrõl a kortárs irodalmi színtér szereplõi eddig nem vagy csak lekicsinylõ legyintéssel óhajtottak tudomást venni: a közönség.
*
S ahogy ez ilyenkor szokásos, az elsõ megszólalások nem mentesek némi jakobinus dühtõl, mely a magukat komolyabban vevõ irodalmárok elõtt kapásból hiteltelenné teszi õket. Holott az irodalmi és kritikai közélettel kapcsolatos bírálatok, ha leszámítjuk belõlük az ajtó berúgásához szükséges lendületet, akár önvizsgálatra is késztethetnék a szakma elefántcsonttornyában éldegélõket.
Legutóbb az idén áprilisban indult s azóta a Hvg.hu Goldenblog versenyén második helyezést elért KönyvesBlog (http://konyves.blog.hu) alapítója, Valuska László fogalmazott meg éles bírálatot az irodalmi közbeszédrõl a Litera.hu portálnak adott interjújában (Próbálgatjuk a játékrendszert, 2007. július 4.), melyet mint az irodalmi élet mûködésével és megítélésével kapcsolatos tünetegyüttest is tanulságos lehet értelmezni.
Kuncog a kapcsolati tõke
Kritikájának két fõ csomópontja egyfelõl a szakmai beszédmód túlsúlya, másfelõl az irodalmi élet belterjessége és az ebbõl következõ visszásságok. Lássuk elõször az elsõt:
"Nem volt napi rendszerességû kritikai orgánum, ami megmondja mindenrõl a véleményét és nem látni benne a haverkodás és a kapcsolati tõke fenntartásának ízléstelenségeit. [...] Minek fenntartani egy mesterséges beszédmódot, amit a széles olvasóközönség nem beszél, csak néhány irodalmár. Véget kell vetni annak az intellektuális sznoboskodásnak, amikor a piros sálat a nyakunkra tekerve dekonstrukcióról és hermeneutikáról beszélünk oda nem illõ helyeken. Izgalmasabb egy regény Derrida vagy Gadamer felõl olvasva? Na ne! Szórakozzunk!"
Hogy a kortárs irodalomról szóló beszédben túlsúlyban volna a tudományos szemlélet, ezzel összefüggésben pedig a teljes irodalmi élet is mintegy elszigetelõdött volna a szélesebb olvasóközönségtõl, ez a meglátás nem új keletû, s a jelenség hátterében számtalan, egymással párhuzamosan végbement társadalmi-kulturális változás áll. Az egyik legfontosabb ezek közül az, ahogyan a rendszerváltással beáramló új lehetõségek és fogyasztói kultúrtermékek maguk alá temették a Kádár-korszak idején titokban ugyan, de virágzó olvasáskultúrát, s az újonnan elõállt helyzetben az irodalom teljes intézményrendszere mintegy elfelejtette újra feltalálni önmagát a közönség számára.
Az irodalmárok ugyanis ez idõ alatt mással voltak elfoglalva, történetesen az irodalomnak (s nyomában az irodalomkritikának) azzal a Balassa-Nádas-Esterházy nevével fémjelzett, valójában persze számtalan más közremûködõvel együtt véghezvitt szabadságharcával, mely visszaállította az irodalom autonóm, (a kádárista kultúr-) politikától független státusát. Ennek azonban nagy ára volt. Azzal ugyanis, hogy az irodalom elkezdett-elkezdhetett saját magával foglalkozni, még egy lépést távolodott a nem szakmabéli közönség olvasóitól, akik egyre tanácstalanabbul álltak a kortárs irodalmi jelenségek elõtt, hiszen eközben elmaradt azoknak a csatornáknak a kiépítése, melyeken keresztül az új eredmények eljuthattak volna hozzájuk.
Nemcsak arról van szó, hogy például az irodalmi ügynökség intézménye abszolút ismeretlen Magyarországon. Mivel a kortárs irodalom szinte teljes egészében állami pénzekbõl tartja fenn magát, a kiadók többsége is alig érdekelt abban, hogy a megpályázott pénzekbõl kinyomtatott kötetek promócióját fizetett hirdetésekkel, felolvasókörutakkal és rendezvényekkel biztosítsa. Ezen feladatokat ma itthon a különbözõ írószervezetek vállalják magukra, nemritkán minimális hatékonysággal, hiszen ezek elvégzéséhez nem szépírói tehetség, hanem egy kulturális menedzser szaktudása volna szükséges, ilyeneket azonban csak elvétve találunk e szervezetek tagjai között.
A legfájóbb hiányosság azonban mégis az, hogy az oktatás egész rendszerébõl, az általános iskoláktól az egyetemekig (tisztelet a magányos kivételeknek) hiányzik az olvasás szeretetére való nevelés. Még a bölcsészkarokról is funkcionális analfabéták tömegei kerülnek ki, ami nem meglepõ, ha egyszer se ott, se korábban senki nem foglalkozik azzal, hogy megértesse velük: az olvasás a vizsgakötelezettségek teljesítésén túl elsõsorban élvezet, amire érdemes idõt és pénzt áldozniuk. S akkor hol vagyunk még a kortárs irodalom népszerûsítésétõl vagy attól a gondolattól, hogy az irodalom elmélete csak tovább fokozhatja ezt az élvezetet, Derrida és Gadamer felõl olvasni pedig nem feltétlenül "intellektuális sznoboskodás", hanem izgalmas felfedezésekhez, új horizontok megnyílásához vezethet. Márpedig az irodalom és az irodalomkritika gépezetét nem elég fenntartani, valahogy a közönségét is ki kellene nevelni.
Az oktatáson túl ennek a kinevelési folyamatnak lehetne másik fontos szereplõje a kritika, mely hasonlóan bénító hiánybetegségekkel küszködik. Könyvekrõl, mûvekrõl ugyanis alig-alig esik szó a napilapok és televíziós mûsorok fórumain, hiányzik az irodalomról való közérthetõ, orientáló jellegû beszéd, ami közvetíthetne írók és olvasók között: a színes magazinok felszínes ajánlói és a folyóiratok többnyire bölcsészdiplomát igénylõ szakkritikái között alig létezik középmezõny. (Az utóbbiakban elharapódzott tudományosság kapcsán zajlott le a 90-es évek elején az ún. kritikavita is, melynek velõs - és vállaltan elfogult - összefoglalását megtalálhatja az olvasó Sári B. László A hattyú és a görény [Kalligram, 2006] címû könyvében.) Ez és a fent felvázolt okok együttes hatása lehetett a kortárs irodalmi élet rohamos elmagányosodása, a piac és a kortárs irodalommal foglalkozó réteg szûkülése, melybõl aztán egyenesen következett a sokat bírált belterjesség ugyanúgy, mint a szakmai beszédmód eluralkodása.
Valami azonban úgy tûnik, változóban van. Talán a rendszerváltás más irányú eufóriái csillapodtak, vagy (a nagy számok törvénye alapján) a diplomás-túltermelés gyümölcsei kezdenek beérni az oktatási rendszer minden vaskalapossága ellenére, mindenesetre úgy tûnik, felnõtt, valamint az internet és a blogoszféra robbanásával szóhoz jutott egy olyan generáció, melynek tagjai, jóllehet nem tartoznak a szûkebb szakmába, mégis bejelentik igényüket a kortárs irodalomra, s joggal lesznek idegesek - s ragadtatják magukat alkalmanként szalonképtelen vagy túlzó megnyilvánulásokra is -, ha azt találják, hogy az õket is képviselõ állam által fenntartott kortárs irodalom és kritika egy döntõ szelete nem számol velük. Miközben pedig megpróbálják maguk megteremteni azt a nyilvánosságot, mellyel a szakma adós maradt nekik, az irodalmi élettel kapcsolatban olyan bírálatokat fogalmaznak meg, melyek a dolgok lényegére tapintanak ugyan, a hozzájuk kapcsolt elvárások azonban nem mindig reálisak.
Az irodalomelmélet kategorikus elutasításával kapcsolatban már fentebb írtam, hogy ez egyfelõl egy oktatási problémában gyökerezik; másfelõl azonban kommunikációs kérdés is, hiszen az olvasót, ha nem is feltétlenül érdekli a kritikus olvasatának elméleti háttere, az ebbõl származó elõnyöket azért még élvezhetné. Ehhez azonban olyan kritikusok kellenek, akik képesek rá, hogy teoretikus tudásuk hozadékát olvasóbarát módon fogalmazzák meg. Derridát és Gadamert nem érdemes a sarokba dobni; de nem is muszáj lépten-nyomon idézni õket, vagy az õ nyelvükön kritikát írni.
Egy másik ilyen irreális elvárás lenne a kritikus teljes "függetlensége", mely megtiltaná, hogy a kritikus saját "ismerõseirõl" írjon, hiszen abból úgyis csak a másik elvtelen feldicsérése következik, vagy a mûveivel kapcsolatos fenntartások óvatos elhallgatása. Újra a KönyvesBlog alapítójának interjújából idézek:
"Az irodalom egy borzalmasan belterjes játéktér, barátok írnak barátok könyveirõl szépeket, ha valami nem tetszik, akkor nem írnak róla, és nincs konfliktus. [...] A magyar irodalom wiw-jellegét fel kell számolni: csak azért írjunk valakirõl jót, mert a haverom? Nagyon jó lenne megcsinálni a magyar irodalom kapcsolatháló-elemzését, és azt minden kritikához mellékelni. A könyvesblogban is vannak költõk, de megegyeztünk abban, hogy egymásról nem írunk."
A velencei prokurátorok
Csakhogy ez a fajta függetlenség a jelenlegi helyzetben egyedül úgy volna elképzelhetõ, ha ideális kritikusunk olyan életstílust folytatna, mint az egykori velencei prokurátorok, akiket törvény tiltott el attól, hogy idegenekkel szóba álljanak, magasabb tisztségek viselése idején pedig még a házukat sem hagyhatták el. Maga az irodalmi színtér ugyanis egyszerûen kisebb, mint amekkorának bírálói szeretnék (vagy hiszik), és kevesebb emberrel dolgozik, mint amennyi elegendõ volna ahhoz, hogy kritikus és szerzõ ne találja szembe magát óhatatlanul egy-egy könyvbemutató, felolvasóest, szakmai konferencia helyszínén, vagy akár az Írók boltjában, s ha be akarná tartani a függetlenség fenti szabályait, rövid idõn belül senkit nem találna, akirõl írhat. (A magyar nyelvû irodalom gyalázatos centralizáltságát egyébként kiválóan le lehet mérni azon, hogy az a kötet, ami ebben a remek budapesti könyvesboltban nem kapható, szinte nem is létezik a szakma számára, de ha egy kiadványt egyedül csak az Írók boltjában forgalmaznak, az már elegendõ lehet ahhoz, hogy bekerüljön a kritikai élet vérkeringésébe.)
Lehet mondani, hogy a független kritikus ne járjon az irodalmi élet helyszíneire, legyen elég neki az otthoni karosszék, amelyben olvas. Csakhogy a kritikusok döntõ többsége "több lábon álló" irodalmár, aki ezen tevékenysége mellett általában tanár, szépíró vagy szerkesztõ is (nemritkán mindhárom egyszerre), mivel a kulturális szférában egyszerûen nincs annyi pénz, hogy egy-egy tevékenységbõl önmagában meg lehetne élni: szépírói, tanári vagy szerkesztõi funkciójában pedig képtelen elkerülni a többi szakmabélivel való ismeretséget. Ráadásul az irodalom és annak kritikája - mely az irodalomról való beszélgetés nyilvános formája - nem kizárólag magányos dolgozószobákban születik, hanem léteznek írói-kritikai mûhelyek is. Arra most külön nem térek ki, hogy - Radnóti Sándor szavával élve - a szépíró és a kritikus vagy az irodalomtudós és a kritikus "perszonáluniója" milyen elõnyökkel járhat a kritika számára, ahogyan arra sem, hogy a századelõn vagy korábban mennyire természetes is volt, hogy ha valaki részt vett az irodalmi termelésben, az ugyanúgy kifejezze a véleményét kortárs szerzõk munkáiról. Nem beszélve arról a pszichológiai sajátosságról, hogy az irodalmár bizony olyan fajta, aki nem egy esetben szövegek alapján barátkozik, s barátságának alapja a másik szövegeirõl alkotott pozitív vélemény (és nem fordítva).
Persze világos, hogy a magyar irodalmi élet nem mentes a minden területen jelen lévõ mikszáthi összefonódásoktól, s ezt mások is mondták már (ajánlott olvasmány ebben a témában Pollágh Péter Írókonfekció címû esszéje a Prae 2005/2. számában), mégis azt gondolom, hogy inkább azon kellene dolgozni, hogy az irodalmi élet bírálóinak ne legyen okuk a fentiekben vázolt negatív elõfeltevésekre.
A gyávaság hálója
Ehhez pedig nincsen többre szükség (bár ez sem kevés), mint a kritikusok részérõl egy kicsivel több bátorságra, a szerzõk részérõl pedig egy kicsivel több önbizalomra, és ezzel párhuzamosan jóval több alázatra. Nem a magyar irodalom wiw-jellegét kell felszámolni, hanem - Pollágh kifejezését használva - a gyávaság hálóját kell elmetszeni, mely a kritikai közbeszédet fogva tartja.
Hogy attól, hogy a kritikus a barátom, még meg merje írni, ha nem tetszik neki a legújabb könyvem, sõt tovább megyek, pontosan azért ne hallgassa el elõlem se magánbeszélgetésekkor, se nyilvánosan, ha valami nem tetszik neki a munkáimban, mert a barátom, tehát jót akar nekem, és velem együtt nem azt szeretné, hogy minél gyorsabban "kanonizáljanak", hanem azt, hogy egyre jobb mûveket írjak, mindenki örömére. Én pedig mint szerzõ ne csináljak büszkeségi kérdést egy-egy elmarasztalóbb írásból, s legyen bennem elég egészséges zsenitudat ahhoz, hogy ne érezzem magamat kevesebbnek attól, ha hallgatok a bírálóimra, vagy ha nem értek velük egyet, írjam tovább azt, amit jónak gondolok.
Persze a szakmai és magánélet szétválasztása lélektanilag talán az írók számára a legnehezebb feladat. Hiszen minden író, még ha a legelrugaszkodottabb fikciókat gyártja is, valamiképpen magából dolgozik - "'Bovaryné én vagyok': ennél kisebb rizikóval jobb, ha le sem ülsz regényt írni", mondja Kertész Imre a K. dosszié címû könyvében -, s jó esetben az irodalommal való viszonya ugyanolyan szenvedélyes, mint mások szerelmi ügyei. De hát, mondhatnánk, ez bizony egy ilyen szakma: az ember tálcán viszi ki a szívét a piacra, miután otthon gondosan megsütötte-fûszerezte ízlés szerint, s egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek ugyanannyira ízlik. Ezzel a rizikóval meg kell tanulni együtt élni.
És a gyávaság hálóját nemcsak a személyes ismeretségek szövedéke tartja össze, hanem a magyar irodalomban régóta honos tekintélytisztelet vashuzalai, melyek egészen a közelmúltig még annak is útját állták, hogy például a Nyugat generációinak mára sok tekintetben elavult mûfordításait kortárs fordítóink felülbírálják a maguk átültetéseivel. Régóta halott szerzõkkel mára már azért bátrabbak vagyunk, élõ klasszikusok bírálata azonban még mindig botrányt kavar, különösképpen, ha a bíráló az egyes mûvek fogadtatásának elemzésekor arra is kitér, vajon mennyiben okozza az egyes mûvek csípõbõl pozitív értékelését maga a mû, és mennyire a szerzõnek a kánonban és az irodalmi élet tekintélystruktúrájában, intézményrendszerében elfoglalt helye.
A feltámadt szerzõ
Hogy az ilyen jellegû kérdésfeltevésekre általában felháborodás és sértettség a válasz mind a bírált szerzõ, mind lelkes kritikusainak részérõl, az megint visszakapcsolódik az irodalomban és a róla való beszédben éppen uralmon lévõ esztétikai szemlélethez, mely elutasítja az adott szövegen kívüli szempontok bevonását a vizsgálatba, ezáltal viszont paradox módon vakká válik a kritikai életnek azokra a zavaraira, ahol pont ezek a bevallatlan szempontok állják útját egy valóban mûközpontú értékelésnek. Nem tévedés, ilyen jellegû botrányok során azon bizonyos szerzõ tiltakozó hangját halljuk, akit Foucault és Barthes elméletei sikeresen elhantoltak az utóbbi évtizedekben, s akinek egyáltalán nincsen ínyére, ha kényelmesen berendezett sírjában zargatják.
Az ugyanis, hogy egy kritikus feljebb emelje szemhatárát az adott szövegen és annak immanens (nyelvi) világán, megvizsgálva és értelmezve az olvasott mû társadalmi beágyazottságát, horribile dictu, a szerzõ nemét, etnikai hovatartozását vagy akár szexuális irányultságát, évtizedekig tabunak számított, Magyarországon pedig csak az utóbbi években kezdett lassanként megdõlni, ahogyan az angolszász területekrõl beszivárgó, inkább a társadalomtudományok, mint a filozófia felé húzó irodalomértés (angolul cultural studies) módszerei itthon is elkezdtek teret hódítani. (Ezek meghonosítására tett különösen izgalmas kísérletet Sári B. László fentebb említett könyvében, irodalom és politika kapcsolatait vizsgálva.) Ez a térhódítás valószínûleg nemcsak a tudományos élet aktuális trendmozgásainak köszönhetõ, hanem annak is, hogy az utóbbi években akadt néhány olyan eseménye az irodalmi életnek, melyek értelmezésekor nehezen lehetett volna megspórolni a "ki beszél?" kötelezõ narratológiai kérdése mellett a "honnan beszél?" újabb keletû, a mû társadalmi-politikai kontextusára vonatkozó kérdés feltevését sem.
A szigorúan irodalmi szempontokon túllépõ értelmezések sorát talán az Esterházy Péter Javított kiadása körül kialakult széles közéleti diskurzus nyitotta meg 2002-ben, de minden ízében szimptomatikus volt az is, ahogyan három évvel késõbb a többnyire férfiak által irányított irodalmi közélet az Éjszakai állatkert címû nõi antológiát fogadta. Az ekkor felvetõdött kérdések persze jóval túlmutattak az irodalmi élet szûkebb keretein, témám szempontjából azonban fontosabbak azok az esetek, ahol a mûvek és szerzõk irodalompolitikai helyzete válik értelmezés tárgyává: ilyen volt például a Nádas Péter Párhuzamos történetek címû regénye körüli elõzetes várakozás szokatlan mértéke, mellyel ha nem is a regény, de fogadtatásának értelmezésekor mindenképpen számot kellett vetni, s ugyanígy nem lehet megúszni hasonló problémák felvetése nélkül a Hátországi napló elemzését sem. (Ez utóbbiról hírhedetten "ajtóberúgós" szöveg jelent meg Urfi Péter tollából a Prae.hu portálon Kultusz és szaft címmel, de jómagam is hasonló kérdéseket feszegetek errõl a könyvrõl a Kalligram 2007/4-es számában.)
Szintén hasonló szempont merült fel újabban Esterházy idézetei kapcsán - "a gróf úr, persze, mindent megtehet" - abban a vitában, melyet ugyan Forgács Zsuzsa Bruria Mancs-béli cikke robbantott ki (A visszaadás mûvészete, 2007. január 11.), mégis a Litera.hu portál egyik fórumában elindult gigászi és máig tartó bejegyzésáradat (a szóhoz jutott közönség!) duzzasztott akkorává, hogy a Litera fontosnak tartott megszólaltatni az ügyben egy szerzõi jogászt és egy irodalmi szaktekintélyt.
Az ilyen, sokszor bálványdöntögetésnek értelmezett bírálatra az elsõ példákat Farkas Zsolt magányos harcai szolgáltatták a 90-es években, melyek során lenyûgözõ elméleti vértezetben rontott neki néhány irodalmi nagyvadnak (Tandori, Balassa, Nádas), a legutóbbi, igaz, kisebb horderejû eset pedig Teslár Ákos és Bárány Tibor pengeváltása volt az Árgus folyóiratban (2006/7-8., 2007/1.), melyet aztán a folyóirat szerkesztõségének öntudatos nyilatkozata s a Teslár által bírált szerzõ, Márton László szenvedélyes hangú levele zárt le (2007/2.). (Az utóbbi levél egyébként arra is rámutat, milyen anakronisztikus reflexeket válthat ki az idõsebb generáció tagjaiból egy-egy tekintélypiszkálóbb írás: hiszen a korábbi politikai rendszerekben egy irodalmár tevékenységének nyilvános bírálata egyenértékû volt egy feljelentéssel. Szerencsére ma már senkit nem lehet egyszerû kritikákkal elhallgattatni.) Ezek az esetek azonban még mindig leginkább elszigetelt és üdítõ kivételeknek számítanak, s az általuk kavart hullámok hamar elülnek a kortárs kritikai élet többnyire langyos vizein.
Pedig az irodalmi élet szereplõinek - és fõleg a nagyvadaknak - jó lesz felkészülniük, hiszen az online nyilvánosság robbanásával nem biztos, hogy mindig lesz kinek címezni a bírálatokra adott válaszokat - arról nem is beszélve, hogy az interneten szóhoz jutott közönség többsége jóval hajlamosabb a referenciális olvasásra, mint szakmabéli kollégáik. Fel kell ismerniük, hogy az irodalmi élet a közélet része, s az ebben való részvétel, nemcsak a könyvek írása és kiadása, hanem minden, ami ezzel együtt jár, a kritikaírástól kezdve az interjúkon át a különbözõ tisztségekig, az Agorára való kiállásnak minõsül. (S melyik író ne szeretne az Agorán lenni?) Aki pedig az Agorára kiáll, azt néha megdobálják - akár teljes mértékben alaptalanul is.
Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy bírálóinak bármiben igaza van.
Hit és tudás
És pontosan ez itt a lényeg. Hogy a kritikuson, ha (negatív) bírálatával nem értenek egyet, általában legelõször azt kérik számon, hogy hogyan, milyen jogon vállalja el a megmondóember szerepét. Csak azt nem értem, mi más lehetne a kritikus, ha nem megmondóember: hiszen funkciója az irodalmi gépezetben éppen az lenne, hogy véleményt alkosson (s a vélemény, hogy Radnóti Sándort idézzem a Piknik címû könyve bevezetõjébõl: "több, mint hit, de kevesebb, mint biztos tudás"), majd azt nyilvánosságra hozza. S itt persze, mind eddig annyiszor, megint az objektivitás álarcában fellépõ tudományos beszédmódba botlunk, mely e vélemény szubjektivitását kifogásolja, mondván, ha nem a tudományos érvrendszer, akkor mégis mi állna helyt a véleményért. Holott a válasz kész kellene legyen: pontosan a kritikus vállalt szubjektivitása, egyszerûbben: személyes ízlése, mellyel az olvasó aztán vagy azonosulni tud, vagy nem. Ha pedig ez az ízlésbeli egymásra találás megtörténik, s az olvasó a könyv elolvasása után is egyetért kedvenc kritikusával, minden oka megvan rá, hogy a következõkben is bízzon benne.
Sokaknak nem tetszik, ahogyan az internetes nyilvánosságban az irodalomról beszélnek, s valóban, a nemrég indult KönyvesBlog szövegeinek szintje is a tartózkodó bírálattól (Pajor Tamás Kötetlen kötet c. könyvérõl) a semmitmondáson át (Garaczi László metaXa c. regényérõl) a nettó gyalázkodásig (Harcos Bálint Naiv növény c. munkájáról) terjed. Mégsem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy néhány éve egy új, szélesebb és kevésbé kesztyûs kezû közönség is figyelemmel kíséri az irodalmi élet alakulását, amíg azonban a saját szûkebb köreibe gubózott kortárs irodalmi élet nem veszi a fáradságot, hogy a saját hiányosságait felszámolva hozzáférhetõvé tegye magát a szélesebb közönség számára, s közérthetõbb nyelven erõs véleményeket fogalmazzon meg, addig az egyszerû olvasó, ha egyenes beszédre vágyik, kénytelen lesz a KönyvesBlogéhoz hasonló "metálkritikákra" hagyatkozni, bármennyire is érezhetni ezek egyikén-másikán az elhamarkodott felszínességet vagy az ajtó berúgásának izzadságszagát. Ideje volna, hogy a kritikus a tudomány eredményeit arra használja, amire ezen a területen való volna: hogy megmagyarázza a mûveket, s további gondolkodásra ingerelje az olvasót - kapcsolati tõkéjében pedig bratyizás helyett meglássa a baráti párbeszéd megteremtésének lehetõségét. Ez volna az egyetlen módja annak, hogy arcvesztés nélkül túlélje az új idõk változásait, s legalább részben visszanyerje tekintélyét és társadalmi fontosságát, végül pedig, de nem utolsósorban, a vevõkörét. Kár volna elbaltázni ezt a lehetõséget, hiszen a kortárs magyar irodalom még ebben a formájában is hihetetlen potenciállal rendelkezik. Ideje volna, hogy ebbõl az olvasók is profitáljanak valamit.
A szerzõ író, költõ, kritikus.
Dunajcsik Mátyás | 40.
| 2006.09.11 19:41 | kovácske t. -- Hazatérés Lisszabonból I. - szerintem
|
| Válasz erre | lisszabon lófsz, a louvre is az. / kansas, saint luis, washington d.c. nem különben. / pest és buda, halászbástya, balaton, / de a velencei tó is, bakonybél, keszthely, pécs se NAGY. / hol voltam, hol nem, ettem, jártam, vakumat vakulásig villogtattam, szokatlan szirmokat, leveleket, kavicsokat bõröndszám cipeltem haza / mind tréfli trófea, szófia fia. / jut eszembe aranypart, millió halott fehér csigával, olajos sült apróhal a strandon, kemping, sátor, vihar és egy maradandó / (végül is szép) emlék a reggelek és reggelik, a merülõforraló kék lábasban, s hogy mellesleg a sátor is kék volt, a boldogság szine. / de mindez lófasz. / a fekete tenger, az azori tenger, a ión, a mare nostra, barcellona, fityfirity. / a jóllakás, az igen, / az ébredés, az elalvás, a fák itt is, ott is, a falat a számban, ha rég ismert, s ha izgalmas új, / a lábam, amint egyik a másik elé ér a porban, a kortynyi víz, vagy bor, az volt fontos, és annak dacára fontos most és ámen hogy sehol sincs / semmi különös, azaz csak az, hogy magam vagyok és élek, most és ámen mindörökkéknél jobb, hogy vagyok, // | 39.
| 2005.08.20 15:48 | b.a -- nagyvilág
|
Válasz erre
Előzmény | mátyás! megvan a 3 nagyvilág -- jelentkezz értük, ha hazajöttél. gratulálok a megjelenéshez! üdv: b.a | 38. 37.
| 2005.07.28 10:35 | mr. bajtai -- jak-tábor
|
Válasz erre
Előzmény | mr. dunajcsik! akkor 100%, hogy megyek/mennék a JAK idei szigligeti táborába, ha te is jössz... intézzük akkor a jelentkezést? és marno-szemináriumra is megyük akkor ugye? aug.10 a határidõ, jelezz vissza mihamarább. köszi, üdvözöl: mr. bajtai u.i.: új blog, csak versek, semmi más: http://rengeteg.freeblog.hu | 36. 35. 34.
| 2005.06.16 11:57 | karel -- resp
|
Válasz erre
Előzmény | de visszataszító ez a hozzászólás. A nagy emberismeret. Lehet h irigykedõ névtelent takar? | 33.
| 2005.06.16 10:24 | SP -- oneletrajz
|
Válasz erre
Előzmény | de visszataszito ez az oneltrajz. A nagy ontudat. Lehet h onbizalom hianyos kisfiut takar? | 32.
| 2005.04.27 17:39 | bacchus@freemail.hu -- Üdvözlet
|
Válasz erre
Előzmény | Fényes napokat!
Kerestelek több helyen a neten, de itt Rád akadtam. Hiányoznak a régi ismerõsök. Szívesen venném a mail címedet. Örülök, hogy még mindig alkotsz!
Minden jót
Bacchus
bacchus@freemail.hu | 31. 30. 29. 28. 27.
| 2004.08.29 08:32 | Dunajcsik Mátyás Pygmalion -- re: Hazatérés Lisszabonból I.
|
Válasz erre
Előzmény | Kedves kérdezõ, újabb versek csak kevesen vannak, mivel mostanában fõleg mûfordítok, honlapom meg nincs, de! van blogom (www.alkibiades.freeblog.hu), ahol találsz mûfordításokat, saját szövegeket bõven. (De vigyázat: ami vers fenn van a blogomon, nem mindegyiket küldeném fel ide mondjuk...) Üdvözlettel: DMP | 26. 25. 24. 23.
| 2004.03.12 17:41 | kiszalo@freemail.hu -- Zsebszárnyak
|
Válasz erre
Előzmény | Röppálya
D.M.-nek
Nem rég repülsz (bár jól csinálod),
lehet, hogy ezért van az egész.
Az erdõt , mezõt szebbnek látod
fentrõl, ha nem látszik a szemét.
Ne rémisszen a távolság -- barátom! --
nem csak az szép mi kézzel fogható,
lépj át bátran, sõt repülj át a sáron,
ha Pegazusod nem vén csataló!
Hagyd az idõt! Lepreg az magától
feszülj a szélnek bátran, úgy repülj!
S zúgjon bár a förgeteg, nem gátol,
csak a szemed, azt nyisd ki emberül!
| 22.
| 2004.03.11 00:31 | Dunajcsik Mátyás -- re: Zsebszárnyak
|
Válasz erre
Előzmény |
Pénztártól való távozás után
(kiszalo@freemail.hu-nak)
A fickó nem hazudott, egyre jobban értem.
A baj az, hogy semmi látnivaló nincs az égben -
talán ezért adta el õ is a szárnyait:
mert az az örök rét, ahová igyekszik éppen
nem odafönt, hanem itt lent virít.
Különös fordulat. Furcsa dolog ezzel szembesülni.
Mintha kettõs látással élnél további életedben.
(Olyan, mint otthon egy angyallal szemben ülni:
amilyen természetesnek hat, olyan lehetetlen.)
És mégis. Dolgozol tovább, és építed a csendbõl
és a szavakból tovább a szárnyadat.
A sajátod, itt lenn, míg végleg eldõl a sorsod.
Az idõ pedig szalad. Hát legombolyítod.
| 21.
| 2004.03.10 19:04 | kiszalo@freemail.hu -- Zsebszárnyak
|
Válasz erre
Előzmény | Röptetés
D.M.-nek
Kár volt Matyi, csak
átvert a pasas,
dobd nyudodtan el
a talmi szárnykat!
Ha nem gyötör a
repülési kedv,
nem vagy azért még
hidd el kevesebb!
Zsebszárny... bohóság,
ne kínozd magad,
használd -- , hiszen van,
saját szárnyadat! | | A fenti posztra érkezett válaszok: Dunajcsik Mátyás | 20.
| 2004.03.02 12:50 | Szemes Gábor -- Zsebszárnyak
|
Válasz erre
Előzmény | Mindet elolvastam, mert el kellett; mégis, mégis ez, talán mert a legelsõ, talán csak mert én a kisebb témákból szeretem inkább a nagyot. de te tartasz valahova ahova én is szeretnék, te elõbbre vagy.
szeretnék levelet váltani veled.
ga.ga@freemail.hu | 0 25 |
|
