Baka István

35.

2010.02.17 22:54	iphone-user -- November angyalához
Válasz erre	egy olvasó 3 pontra értértékelte a versedet (max. pont: 10) Mi ez?

34.

2007.06.30 23:43	Baka Tünde -- Baka-honlap
Válasz erre	Baka István életrajza, mûvei, mûfordításai, bibliográfiája, fotói megtalálhatók a következõ honlapon: www.baka.hu

33.

2007.02.02 11:16

HÁROM APOKRIF -- re: kérés

Válasz erre Előzmény

HÁROM APOKRIF 1. Mária Magdolna Kétezer esztendeje várok reád, Uram. Hajamat ha kibontanám, immár a pokol fenekéig érne. Ó, jaj, ha egyszer, mint harangkötelet, megrángatja a Sátán! Oly kínok zendülnek meg bennem, hangom kiveri a holtakat a földbõl, az elrejtett ezüstpénz sírjából, mint csillagköd, szétfröccsen az Ûrbe. Fekete szoknyás harangodat, Uram, inkább repessz meg! Mert megreped a Föld szíve, ha én megkondulok. De nem hallgatsz reám, elfordult éntõlem a Te orcád, mint írásos felére perdült pénzdarab; és vésete kibetûzhetetlen - akár a telihold a hajnal párjában, csak homálylik... Templomod küszöbén várok reád, Uram, és kétezer esztendõm virradatain öt sebed pírja átszivárog. 2. Izolda levele Nem mehetek ma Trisztán nem lehet Most lázasodott be a kisfiam Fiunk hisz szinte biztosan tied Ne sírna úgy rohannék boldogan Holnap se jó az Marke napja rég Ilyenkor fürdik kölnit szór magára Ha e napon se hálnék véle még Igazolást találna gyanujára Holnaputánra a burgund követ Jelentkezett be megsúgták királya Küld nékem egy csodás rubinkövet Ügyelnem kell a diplomáciára Három nap múlva akkor lesz a bál Eljönnek mind a kornwalli urak Sok puccos dáma s undorodva bár Fogadnom kell a hódolatukat Nem mehetek foglalt minden napom De hidd el nékem is sajog sebed Futok hozzád amint lesz alkalom És akkor akkor meghalok veled 3. Töredék Marina Cvetajeva és Hervay Gizella emlékének olyan vagyok mint az okos lány a mesébõl ki jött is és nem is (egyik lábam a Sátán kecskebakján) hozott is és nem is (elengedem mint galambot a lelkem) már minden kérdésedre megfeleltem lenyúztam a malomkövet megfoltoztam a korsót megtettem amit ember nem tehet fáradt vagyok pörgetni már az orsót fogadj be végre árnyaid honába Hádész királya Összes: http://www.c3.hu/~baka/index2.htm

32.

2007.02.02 10:26	nora -- kérés
Válasz erre	Pozsonyi magyar egyetemista vagyok, és egy oriasi keresem lenne. Mar mindenhol kerestem Baka Harom apokrifjet, de sehol sem talaltam, ha esetleg valaki lenne oly kedves es ha megvan neki, esetleg elkuldene az alabbi e-mail cimre: ether@freemail.hu nagyon megkoszonnem, Nóra
	A fenti posztra érkezett válaszok: HÁROM APOKRIF

31.

2007.01.05 11:33

egy Baka vers -- RAPSZÓDIA

Válasz erre

Baka István: RAPSZÓDIA Fázom Ez a tél hidegét a csontban Növeszti vázzá elmeszesedett Napok hetek Deres didergõ idegek Iszalagjaival befonva Csak belül fehérlik a test Körötte hús vér belek mocska Belül szilárd gerinc még az idõ De körötte abban mi eleven Szövet burjánzik gennyed a jelen Február eresze alatt Jégcsap csöpög fejemre pillanat Pillanatot követ akárha A vallatásra várva Kínzókamrában állnék Az Ürben a galaktika-spirál még Lökdösi felhúzott rugó a perceket A Föld remeg Megdördül és lavinaként lezúdul Az ezredvég és mindent elsöpör Kezdõdhet újra Az Isten és a Sátán közti pör Csak itt alant már nem marad tanúja Mint lovak szemét a halál Vadvizeket homályosít a jég A táj zihál S még rúgkapál lerogyva De szügyébõl kiáll Egy jegenye pikája s fölmered a Holdra Ez hát a vég Mondogatom most majd elõvezetnek Létem cellájából s mindent bevallok Nem szórok átkokat az égre Mert féreg-sorban tartott A szívét rágtam én is Isten férge Fázom Ez a tél hidegét a csontban Csontjaimban növeszti vázzá Halálfejem hiába is vigyáznám Napok hetek havak havában arcom Mészváza összeroppan Mint múmiát a percek Gézzel körültekernek Orrom két likja árváll Hûlt párám messzi száll már CSILLAGFÉNYSZALMA-ALMON UTOLSÓ ÉJEM ALSZOM

30.

2006.08.24 10:06

chia -- Bodor Béla - Uralt és szolgált hagyomány

Válasz erre

BAKA ISTVÁN Magdolna-zápor (1975), Tûzbe vetett evangélium (1981), Döbling (1985), Égtájak célkeresztjén (válogatott és új versek, 1990), Beavatások (próza + versek, 1991), Farkasok órája (1992), Sztyepan Pehotnij testamentuma (1994), November angyalához (1995) részlet Bodor Béla - Uralt és szolgált hagyomány c. vitairatából Baka István az 1960-as évek végén kezdett publikálni, de elsõ kötete csak 1975-ben jelent meg. Ennek pedig nem a kiadók lassúsága volt az oka, hanem Baka szûkszavúsága. Vajon miért csordogált nála ilyen vékonyan az ihlet? Ennek (már ha leszámítjuk az egyéniségébõl eredõ adottságokat) két oka volt. Egyrészt Baka számára kulcsfontosságú volt, hogy a vers képekbõl építkezzék. Ennek problémájáról és az ?oroszos stílusról? már beszéltem. Másrészt maga a versben foglalt beszélõ pozíciója is problematikus volt Baka számára. Jóllehet sokan a képviseleti beszédmód tekintélyeihez, Illyéshez, sõt Benjámin Lászlóhoz igyekeztek kapcsolni költészetét, elsõsorban az elsõ, de többen még a harmadik kötet megjelenésekor is, valójában pályakezdésétõl fogva a vers szövegvilágában születõ és formálódó, sokszor több versen át hasonló intonációjú, de versrõl versre másként azonosítható narrátor megalkotásának gyakorlatát követte. Tévednek, akik arról beszélnek, hogy a pályakezdés versei még a képrészegség jegyében fogantak, amit aztán nagy költõvé érve fokról fokra kinõtt, és azok is, akik szerint a kezdeti ? nemzetéhez szóló, közösségi ? poétikákat feladva egyre inkább a ?posztmodern ízlésdiktatúra? elõírásainak igyekezett volna megfelelni, és csak utolsó kötetében, a közeli halállal szembenézve tért vissza igazi mélységeihez. Ez utóbbi gondolatot különösen visszataszítónak tartom. Világképében (ahogy Szilágyi Márton mondja) mindvégig megvolt egyfajta apokaliptikus alaphangoltság: egész életét végzetes vállalkozásnak látta, és mint ilyenrõl számolt be róla verseiben. Költõi nagyságát jelzi, hogy ez a figyelem és a rögzítés igénye haláláig megmaradt benne, tehát hogy ameddig a testében csírázó halál megengedte, dolgozott. Ez pedig az imént vázolt gondolatmenetnek éppen az ellenkezõje. Visszatérve a kezdetekhez: a képrészegség másnapjait élve a pályára lépõ fiatalok belátták, hogy ezen a nyelven nem lehet többé hihetõ mondatokat mondani. Bõven emlegettem másutt, hogy a korszakváltás lírai beszédfordulatának meghatározó poétikái szakítottak a képes beszéddel: Petri, Oravecz, Várady Szabolcs, de jószerével még Tandori is tartózkodott a nagyszabású költõi képek alkalmazásától, munkáikban csak a kihunyt metaforáknak kegyelmeztek. Azok a költõk, akik nem tudták elképzelni a magyar költészetet képek nélkül, részben a szikár, tárgyszerû leírás útját választották (mint a Héj több darabjában Oravecz), részben a gnómaszerû tömörséget, az olasz ermetismo mintáit, a legtöbben azonban orosz költõi példákat követtek, mindenekelõtt Jeszenyint, de Ahmatovát, Cvetajevát és másokat is említhetnénk. Szóba jöhet Blok, a szimbolisták, egyes klasszikusok is, mint Lermontov, Puskin, Tyutcsev, Nyekraszov, Fet, a modernek közül Paszternak, Mandelstam, Voznyeszenszkij, persze Jevtusenko, és így tovább. Így értve a szót ?oroszos? karakterû verseket lehet találni Mezey Katalinnál, Gutai Magdánál, Székely Magdánál, Bella Istvánnál, Veress Miklósnál, Várkonyi Anikónál, Pardi Annánál, Szöllõsi Zoltánnál, és a sor hosszan folytatható lenne. Amikor Baka István egységesen ennek a poétikának a jegyében alkotott kötettel jelentkezett 1975-ben, tulajdonképpen ez a stílusféleség már erõsen lefutóban volt. Baka azonban mélyebben és aktuálisabban ismerte az orosz költészetet, mint kortársai. Az orosz filológus, Szõke Katalin Baka költészetében szintén kiemelkedõ jelentõséget tulajdonít az orosz hatásnak, de õ konkrétan Baka fordításait látja a hatás forrásának. Én úgy látom, hogy az orosz elõkép korábbi, mint Baka mûfordítói tevékenysége. De alapos mûismeretbõl fakad. Baka költészete sokáig viszonylag kevesek kedvence volt. Az igazi áttörést az hozta, amikor a költõ megformálta az orosz irodalom ?felesleges emberének? és a sodródó, önsorsrontó és üldözött otthon-számûzöttek és nyugati emigránsok alakjának mintájára Sztyepan Pehotnijt. Van benne egy kevés Szosznorából, valamennyi Mandelstamból és még több Viszockijból, de a legtöbb abból a fiktív személybõl, akinek Baka látta és mutatta magát: a kisvárosi gyermeklap sötétre függönyözött szerkesztõségi szobájában folyamatosan Mahlert hallgató és tempósan vodkát fogyasztó remete-poétából. Baka számára a szerep, a maszk a megmutatkozás lehetõsége. Tágan értett nemzedéktársai közül többen is kerítettek mitológiát maguk köré. A folyamatosan berúgva is mindig józanul gondolkodó Petri, a hol évekre verebek közé zárkózó, hol Európa lóversenypályáin csetlõ-botló Tandori, az idegösszeroppanással kocsmák és elmegyógyintézetek között botorkálva a forradalmat hirdetõ Utassy József, és sorolhatnám. Baka szerepjelmeze azonban valami okból nem volt eléggé passzentos. Az átkozott költõ minden változata foglalt volt; még a ?Hol kaphatni ma ?????? ????? jófélét / agy ellen?? is Petri copyrightja. Sztyepan Pehotnij alakjának felöltése azokban az években, amikor az oroszok végre elmentek Magyarországról, keményen provokatív gesztus volt. Vagyis lehetett volna, ha bármiféle politikai másodjelentéshez kapcsolódik. Így azonban megint csak önmagára mutat a narratíva. De ha sem a maszk-öltés, sem a versek poétikája nem jelent fordulatot, akkor mi az oka, hogy a gyakorlatilag kereskedelmi forgalomba sem került Farkasok órája (egy kis vidéki kiadó jelentette meg néhányszáz példányban; én is csak a legnagyobb könyvtárakban vehettem kézbe) hozott fordulatot (ismétlem: nem költészetében, még csak nem is a recepciójában) ? a közismertségében? Az orosz költõ alakja elsõsorban a lírától mindinkább elforduló olvasók számára jelentett új fejezetet a Baka-költészetben, mert a versek mellé egybefüggõ homlokzat-elbeszélés elképzelését tette lehetõvé. És ez a történet végre egyszerûen közvetíthetõvé vált. Mert persze nem a rendszerváltó tömeg rohanta le a könyvesboltokat, a népszerûség nem ebben a formában jelentkezett, hanem abban, hogy a kritika és a kortárs irodalomtudomány pontosan és egyetlen emblémában tudta felmutatni poézisének mintegy a szubsztanciáját. Nem példa nélküli az eset: ugyanígy azonosult sok éve Villon alakjával Faludy György, vagy Psychéével Weöres Sándor. Nem beszélve Kovács András Ferencrõl. Tényleg nem beszélve, mert az õ próteuszi alkata éppen az ellentéte Bakának: KAF beszéde, alakja, stílusa, aktuális alteregója versrõl versre változik, míg Baka egyetlen hasonmásban mutatja fel önmagát ? és ez akkor is igaz, ha életmûvében vannak más alakmásai is, Yoricktól Háry Jánosig. Fontosnak gondolom megismételni, amit egy interjúban jelentett ki, összhangban az eddigiekkel: ?Mindig is alteregóra volt szükségem, mert magamat sohasem tartottam igazán fontosnak. [?] Kicsit fura és indokolatlan is volt, hogy nagy történelmi személyiségeket választottam ki alteregónak [?] Ezek inkább szerepjátszások. De amikor Yorick lettem, vagy Sztyepan Pehotnij, itt már önmagamat úgy adhattam, hogy nem kellett letagadnom az esendõségemet, a gyengeségemet és a bûneimet sem.? Az ?új szenzibilitás?, amit elsõsorban Kulcsár Szabó Ernõ kis irodalomtörténete óta a ?posztmodern? mint korstílus (persze nem az) alternatívájaként tekintenek egyes elemzõk, és amit jellemzõen Oravecz, többé-kevésbé Petri törekvéseinek leírására lehet használni, az ?én? önmagától történõ eltávolításával és önnön alkotó gesztusainak kritikus szemléletével alkalmazhatónak látszik Baka Yorick- és Háry-verseire. A Sztyepan Pehotnij-okra azonban nézetem szerint nem. Úgy gondolom, hogy a lírai beszélõ én-beszéde és a költõ énbeszéde, amit Halász László például problémamentesen azonosnak gondol, a (beszélõ névvel ? hiszen Pehotnij bakát, Sztyepan István jelent magyarul ? önazonosként-elválasztott) alteregó szövegeként nem mint narratíva, hanem mint autentikus közlemény kerül az irónia és a kritika terébe. Két kérdés vethetõ fel a Baka-költészet beszédmódjára nézve, ami kétségessé teszi, hogy milyen mértékben terjeszkedhet szabadon az olvasó olvasatának konstitúciója során. Az elsõt Bata Imre vetette fel, és úgy hangzott, hogy a képek elsõdlegességének tételezése a nyelvvel szemben esetleg a nyelv puszta eszköziségének rejtett állítását foglalja magában. A másik pedig abba a gyanúba keveri Bakát, hogy alteregójával csak helyettesíti, elrejti, álcázza omnipotens énjét, és ezzel tagadja azt, hogy minden narratíva a nyelvben való megelõzöttség pozíciójában alapítódik. Úgy vélem, hogy azzal az ikonográfiai-ikonológiai megközelítéssel, amirõl már több tanulmányomban beszámoltam, az elsõ probléma megkerülhetõ: az olvasat létesülése során a szöveg mint idõobjektum észlelésekor a nyelv-értés kódjaival együtt vizuális elemek is elõbukkannak a tudatból, és azok a nyelvi anyag megértéséhez kapcsoltan kerülnek retencióba. Ha a jelrendszert eszköznek tekintjük, akkor a nyelv a vizuális emlékezettel együtt kerül ebbe a státusba, ami képtelenség. A nyelv elsõdlegességét pedig a verssel szemben pontosan és költõien fogalmazta meg maga Baka egy interjúban. ?Egy magányos cellára vágytam mindig, [?] aminek az ablakából azért látom a világot. [?] Csak együttlétet akartam a transzcendenciával, ami független minden vallásos hittõl. [?] [V]árok egy transzcendens élményre, de még sohasem éltem át. Illetve csak akkor, amikor ezt a nyelv adta nekem. [kiem. az eredetiben] [?] Számomra a gonosz Isten maga a Sátán. Õ a világban munkáló transzcendencia. [?] A világ közönye. [?] Ezzel áll szemben a nyelv, amit használunk és én is használok. A nyelv törvényei, a nyelv szépsége. Amivel világot lehet teremteni.? Nem, ez minden narratívakritika ellenére sem tekinthetõ személytelen önlefokozásnak. De az az igazság, hogy ezt a mondatot nem tudom rosszalló hangsúllyal kimondani.

29.

2006.06.18 08:38

Móritz Mátyás -- És leszek

Válasz erre Előzmény

Baka Istvánhoz jó volna lenni még talán de mit is tegyek ha nem lehet a szótáradba írj be s néha lapozz föl engem és leszek Õsz van, -most voltaképpen sírni kellene Kiabálni, és nem szólni soha többé Hogy a vers sem lehet már borízû zene Hogy életem, angyal sem teheti szebbé A rémülettõl nem szabadulni vadul -Ezek ellenére, én nem modorkodom És érdekel, hogy mi van az ablakon túl A szúrás mint a szálka, nem áll torkomon A papírra nem kellene kezdõbetû A mélyben, úgy is megreped a koponyám És szívembõl, úgy is kinõ a satnya fû Meg is rozsdásodhatnak bennem a karók De miért zúdulna rám a nyomtalanság: Legyenek mások hûtlenek, -télrevalók

28.

2006.06.17 22:55

kriszti -- olvasnivaló

Válasz erre Előzmény

''Nem tudok egy gonosz Istenben hinni!'' - 1990 Darvasi László interjúja Baka Istvánnal Baka István emlékoldal | 2005-09-16 | Tömény pipafüst és Mozart zongoraversenye. A Kincskeresõ kicsiny szerkesztõségi szobájában, ahol Baka István dolgozik, majd mindig szól a komolyzene. Nemrégiben adták ki a a költõ válogatott kötetét, Égtájak célkeresztjén címmel, mely inkább gyûjteményes kötet. Húsz év termése 1969-tõl egészen 1989-ig. Verscímek, ciklusok állták helyre, amiket korábban megcsonkított a cenzúra. Most már csak az önkontroll "cenzúrázott". - A katasztrofista költészetnek sokféle megnyilatkozása lehet. Egymástól olyan eltérõ lírikusokra, mondjuk Petri, Lator László, Kukorelly, vagy Baka István rá lehet húzni a katasztrofista címkét. Ám a te költészetedet inkább az apokaliptikusság jellemzi. A szó görögül kinyilatkoztatást jelent. A vég bejelentését. Csak hogy az idõ - a 60-as és a 70-es évek -, melyben elindult s kiteljesedett a költészeted, épp szemben áll az apokaliptika irodalmának általában jellemzõ indukálójával, nagy társadalmi mozgásokkal, természeti katasztrófákkal. Hiszen nyugalom volt, látszólagos prosperitás... - Teljesen igaz, amit mondasz Valóban apokaliptikus líra az enyém érti. Mégse mondanám katasztrófistának. Pontosabb az apokaliptika kifejezése, mert egyetemesebb. A katasztrófa egyedi jelenség. Az apokalipszist ugyan kísérik katasztrófák is, de az elõbbi inkább folyamat. Tarkovszkijnak a Filmvilágban megjelent interjújában mondott a rendezõ egy nagyon fontos dolgot, azt tudniillik; hogy az apokalipszis évszázadok óta tart, ráadásul a bibliai recept szerint. Tarkovszkij példának említi az Üröm-csillagot. Tudod, hogy Csernobil mit jelent? -Nem, nem... -Azt jelenti, üröm. Ukrán nyelven.De te a versek társadalmi hátterérõl kérdeztél. Gyermek és kamasz voltam a 60-as években. Úgy nõttem fel, hogy nem láttam a világ ellenpéldáit, gyakorlatilag máig nem jártam Nyugaton. Fogalmam se volt, hogy létezhet egy másik valóság, ellenben itt azt tapasztaltam, hogy nyugalom és béke van, s hogy a dolgok egy kicsit jobbra válnak. Úgy gondoltam, megvan az esélye annak, hogy az ember önmaga legyen. Mindez azonban a kommunizmushoz fûzõdõ tévhitekkel volt kapcsolatban. Azt hittem, kialakulhat egy olyan igazságos társadalmi rend, amiben az ember egyszerre lehet individuum, s egy kösség egyenértékû tagja. Borzalmas tévhit volt ez, tele csapdákkal, zsákutcákkal, az államvallásba vetett õszinte reménnyel... Az én eszmélõ nemzedékem nem tudott a a zug perekrõl, az embertelen börtönökrõl, a téesz-szervezés erõszakoságairól, s miközben Rilkét, Thomas Mann-t, Camus-t, Sartre-ot olvasott - mert ezek az írók akkor jelentek meg számunkra elõször hozzáférhetõen -, nos ezek az irodalmak számunkra nem a mi valóságunkat kérdõjelezték meg hanem azt, amiben megszülettek. A Nyugatot. Úgy hittük, a mi általunk megélt világban nem lehet helye például az egzisztencializmusnak. A föleszmélésnek aztán fájdalmas fokozatai voltak. Ha elõször csalódtunk is a felszínben, még védtük az eszmét. 1968 után a nyugati baloldali mozgalmak befuccsolásával és Csehszlovákia lerohanásával már ezt sem lehetett... És én, aki egy, hamis internacionalizmus szellemében nõttem fel, ezután váltam vidéki magyarként nemzeti elkötelezettségûvé. Különben nekem épp a legjobb, viszonylagosan a leggazdagabb években ment a legrosszabbul. Ekkoriban voltam a legszegényebb. S amikor lefelé szálló ágba jutott az ország, akkor rendezõdtek valamelyest a dolgaim... Szóval a romlás jelei igenis látszottak. Csak az nem látta, aki vak volt, vagy akinek érdeke fûzõdött ahhoz, hogy ne lássa. - A tavaly márciusi, Ilia tanár úr által szerkesztett Jelenkorban megjelent Szonett és ellenszonett címû verseidben így írsz errõl: "A cukor-mázként csillogó ígéret/ csipkék habok és nõi kellemek / elárasztják az alkonyi eget / de foszlik sebesen mi megigézett // s még sebesebben a nyolcvanas évek / díszletei a dezodorozott / hónalj-üléstermek és elnyomott / bûz amely átitatja még a véget"... Ám úgy gondolom, nemcsak a megcsaló tapasztalati valóság, hanem a te lelki alkatod is determináló volt az apokaliptika érzetben. Vonzódásod az örvényhez, a démonhoz... - Persze, hiszen az ember csak azt tudja lereagálni amihez valamiféle lelki köze van. Én nem démonikus, inkább a démonokra érzékeny, szorongásos ember vagyok. Szorongásaim növelik démonikussá a belsõ valóságot irracionálisnak, mert valamikor rendkívül racionálisnak hittem. Még ma is a racionalitásból indulok ki, ezért ragaszkodom verseimben a kötött formákhoz, a nagyon világos szerkezethez, és a mindig értelmezhetõ, rendszert alkotó metaforákhoz... - Hiszel? - Nem, sajnos nem. Nemcsak Istenben, semmiben. Valamikor nagyon fiatalon hittem a közösségi társadalom eszményében. Ám amikor ebben csalódtam, nem találtam meg az utat istenhez. Én nem tudok egy gonosz Istenben hinni! - Gonosz?? Isten gonosz?! - Igen, ha van, akkor az. Ámbátor az is meglehet, hogy sátánhívõ vagyok, mert számomra világ irracionalitása mégis csak valamiféle transzcendenciát, természetfeletti erõt sejtet. Ugyanakkor ha Isten nincs is, vannak angyalok, akik harcolnak a Sátán ellen. Itt harcolnak bennünk, és a külvilágban is, s egyszer, meglehet, õk fognak gyõzni. Az életnek számtalan angyali oldala van. Ilyen a barátság, a szerelem, s maga az erotika is. Az "Én, Thészeusz" - a Tiszatájban megjelent elbeszélésrõl van szó - például arról szól, hogy az erotika is lehet megváltó - angyali - erõ. Délmagyarország - 1990. május 20.

27.

2006.06.05 07:12

mizs -- Magdolna vár

Válasz erre Előzmény

„Szakadj, Magdolna zápor, / szoknyáiddal suhogva, / akácfa Jézus Krisztus / lábát füröszd zokogva!” – Mária Magdolna könnyeibe (szoknyáiba) öltözködik a világ, mely nagypénteki állapotban Krisztus-sebeket hordoz. – „Zuhogj – ha ily hatalmas, / csodát tehet a kín; / s Krisztus-sebek fakadnak / a meggyfák lombjain.” – A költõ pedig figyel, és vár, Magdolnára, Magdolna könny-testére, mely füröszti a szenvedõt és a szenvedésben részest. – „Nézem – s most döbbenek rá: /mióta élek, várlak. / Magdolna, drága tested itassa át ruhámat!” Baka 25 éves, mikor a „Szakadj, Magdolna-zápor” (1973) sorait leírja. Tudja már, sejti, hogy a várakozás, a szenvedés-rész nemcsak motívumként az övé? A Magdolna-alak visszatér „A város és az idegen” c. novellájában, majd az ebbõl továbbírt „A völgy felett lebegõ lány” c. drámájában. A hóban és esõben is a templomlépcsõn kuporgó öregasszonyról azt beszélik, akkor bolondult, meg, amikor a háborúban megerõszakolták az idegen katonák. Aztán a võlegényét várta vissza, aki elé harminc éven át minden nap kiment a vonathoz, s egy napon, mikor elfogyott az ereje, leült a templom lépcsõjére, s azóta nem mozdul onnan. „Én kétezer éve várok ezen a helyen. Mária Magdolna vagyok.” – fogadja a városba érkezõ Vándort/Idegent. Mária imája zsoltáros panaszének, a „hol vagy, mért késel, Uram” örök panasza szólal meg benne. (Önállóan a „Három apokrif” [1979] elsõ darabja) „Kétezer esztendeje várok reád, Uram. Hajamat ha kibontanám, immár a pokol fenekéig érne. Ó, jaj, ha egyszer, mint harangkötelet, megrángatja a Sátán! Oly kínok zendülnek meg bennem, hangom kiveri a holtakat a földbõl, az elrejtett ezüstpénz sírjából, mint csillagköd, szétfröccsen az Ûrbe. Fekete szoknyás harangodat, Uram, inkább repessz meg! Mert megreped a Föld szíve, ha én megkondulok. De nem hallgatsz reám, elfordult tõlem a Te orcád, mint írásos felére perdült pénzdarab; és vésete kibetûzhetetlen – akár a telihold a hajnal párájában, csak homálylik… Templomod küszöbén várok reád, Uram, és kétezer esztendõm virradatain öt sebed pírja átszivárog.” A „mégis”-hit, az értelmen túli remény metaforája csupán Magdolna alakja? Vagy amfora inkább, mely a várakozásban megtelik újra és újra a semmin-túllal, az idõn túl beteljesedõ remény illatával? Betegsége teljében, utolsó versei egyikében Baka újra megfogalmazza ezt az értelmen (szavakon és hiten) túlit. Saját hangján, perelve, mégis a vallomás abszurdjaként mondva ki a magdolnai várakozás szavait. (Az „Én itt vagyok” [1994] befejezõ részét idézem) „Kutattalak s nem leltem rád Uram Most megpróbálom mégis kitalálni Valaki vagy Te vagy csupán akármi Sorvégre rímnek jól jöhetsz ugyan De jobban élsz a vírusban s a rákban Mint a tehozzád esdeklõ imákban S ha megtagadlak azzal adnék létet Neked hát nem tagadlak s végre véged Megszabadultam tõled mégis árvád Vagyok Uram ki várva várva vár rád.”

26.

2006.06.04 07:14

mizs -- kiegészítés és párhuzam

Válasz erre Előzmény

((a "mehet" nem õrizte meg, hogy minden "Felébredek." utáni sor beljebb kezdõdik, mintha folytatása lenne, csak egy sortöréssel lejjebb, lépcsõszerûen. ugyanez a végén "az éj," után is.)) S persze a "Téli éjszaka" József Attilától. Azt hiszem, egyértelmû a párhuzam. "Csak egy kis darab / vékony ezüstrongy – valami szalag – / csüng keményen a bokor oldalán, / mert annyi mosoly, ölelés fönnakad / a világ ág-bogán." "A hideg ûrön holló repül át / s a csönd kihûl. Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák." "Teherkocsik fagyos tetején, / mint kis egérke, surran át a fény, / a téli éjszaka fénye. // A városok fölött / a tél még gõzölög. / De villogó vágányokon, / városba fut a kék fagyon / a sárga éjszaka fénye." "mint lucskos szalma, hull a lémpafény" "mérem a téli éjszakát"

25.

2006.06.04 06:56

mizs -- Farkasok órája

Válasz erre Előzmény

Baka István: FARKASOK ÓRÁJA Felébredek. A takaró lidérce kilobban, újra csigaház-fehér, s nem moccan többé. Becsapott az álom: nem volt s nem is leselkedik veszély; csak összecsúszkált s szarva gombszemével nagyon soká meredt reám az éj; de nyála – utcalámpa fénye – szárad, foltot se hagyva, szõnyegén szobámnak. Felébredek. Most kellene kimennem vizelni, inni, s a paplan alá! S nem mozdulok... A vekkeróra jár, közeleg-távolodik, mint a sínen elkattogó, vörös tehervonat – és murva-másodpercek hullanak a töltésszélre... Ajtómat bezártam; a fridzsiderben ábred csak az áram, s vonít fel – tolvajt álmodó kutya –, de tejhez, sajthoz, parizerhez ér nyelvével, és ha mindent végigízlel, elalszik újra – elméje fagyott rekeszeiben a gondolatok oly rendezettek, hogy szinte irigylem. Felébredek. Az éj végére jár; tudom, a farkasok órája ez. Az ablakon csontujjal ág neszez, de senki más! Nem gyilkosok loholnak, markolva pisztolyt, kést – a mát a holnap felváltja csak, nem felkoncolja, bár ki tudja? Mégis, oly jó lenne tudni – mit is? Hogy meddig tart e rettenet, s mért félek úgy, mért nem tudok aludni, ha farkasok óráján ébredek? Felébredek. S úgy kerülget az álom, mint robbanóanyag-raktárt az õr; gyújtózsinóron – minden idegszálon – a félelem lidérclángjai kúsznak – magam a detonáció elõl hová is menekítsem, hova fussak? Egy keskeny, ûri résbe e világból kisurrannék – de Pallasz szürke baglya lelkem iramló egerét bekapja, s még mielõtt az égbe visszahussan, mint szõrcsomót, kiöklendi magából. Felébredek. Ma is, mint minden éjjel. Tudom, farkasok órája ez. Áram vonít fel, csontos ág neszez, s kilobban paplanom gyûrött lidérce; a szõnyegen a lámpa csiganyála, síkos derengés dermed rá szobámra; és jár a vekkeróra: vak vonat, vakog az alvadtvér-zakatatak; s markolva pisztolyt, kést, gyilkos lohol álmom sikátorában valahol; s Pallasz baglyának hányadéka, én görgök, rút szõrgolyó, a föld színén; s törött ezüstmaszk: utcalámpa-rom csillámlik jéggé dermedt arcomon. Felébredek. Már hamujába roskad az éj. Uram, irgalmazz farkasodnak!

24.

2006.06.04 06:34

mizs -- farkasok

Válasz erre Előzmény

Baka egyik legmélyebben érintõ, egyben tökönrúgásszerû verse számomra a Farkasok órája. Valahol az idõn innenrõl indul, és az idõn túlra ér el. Idõn innen a kisgyermekkor félelmei. Ágyam fal mellett az utcai oldalon. Éjszaka órákon keresztül nem tudok aludni. Karnyújtásnyira tõlem, a falon túl, farkasok (az éjszaka sötét torka). Hiába érintem meg a másik oldalon apa karját, ott fekszik mellettem, nem tud megvédeni. Megkettõzöm hát a világot, tudatomból elõlép valaki, velem egylényegû (barát, testvér?), leül az ágyam szélére, vele beszélgetek. Aztán belealszom a sötétbe. Késõbb, már kamaszként depresszió. Hosszantartó állapot. Farkasok elõl süllyedés a mélybe. Farkasok torkába. Csöbörbõl vödörbe. Aztán a farkasok órája segít: az éjszaka és a hajnal közötti határvonal, átlépés a mezsgyén – ébren, éberen. A farkasok megszelídülnek, itt virrasztanak velem, együtt éljük túl az éjszakát. Bakára elõször haragudtam ezért a versért. Nem fogtam fel a szelidítés csodáját. Takács Zsuzsa segített, néhány év múlva. Elõször õt idézem: Takács Zsuzsa: HASONLAT Az asztalosmester kiadja megürült padlásszobáját. Itt farkasaid meghúzhatják magukat. Árnyékukkal a nyikorgó, fénycsíkos szoba megtelik. Fedelet tudsz végre a fejetek fölött, akár egy boldog család, olyanok vagytok. Ha sírást hall az asztalosmester, fölmutat, lakója sír! Pedig a farkasok vágynak az erdõ nedves ölére játszani, õk sírnak úntalan. Labdát pattogtatsz ilyenkor, feléjük gurítod, megvigasztalódva körbe ülnek. Inkább ezt! kinézel a kicsi, négyszög ablakon, mint kimenni a harsogó mezõre, hol dombokat teker lépéseid elé, emelkedõt és szakadékot az isteni kéz.

23.

2006.06.03 07:23

mizs -- egy beszélgetésb?l

Válasz erre Előzmény

Balog József beszélgetése Baka Istvánnal (Magyar Napló, 1994. március 18.; a "Búcsú barátaimtól" c. Baka emlékkötetbõl) – részlet: "Mint minden ember, tele vagyok szorongással. Én is várok egy transzcendens élményre, de még sohasem éltem át. Illetve csak akkor, amikor ezt a nyelv adta nekem. Az, amit olvastam vagy írtam. Számomra a gonosz Isten maga a Sátán. Õ a világban munkáló transzcendencia. Csak így tudom mondani. A világ közönye. Hívhatom Istennek is – úgysem vagyok hívõ. Ezzel áll szemben a nyelv, amit használunk és én is használok. A nyelv törvényei, a nyelv szépsége. Amivel világot lehet teremteni. És ha ez ennek a világnak a közönyét, gonoszságát, értelmetlenségét tükrözi is; akkor is szép világ! Ezért is ragaszkodom a kötött formákhoz. Nem a rímhez, a ritmushoz, hanem a megformáltsághoz. Azzal, ha formát alkalmazunk, szintén világot teremthetünk. Ahogy más ember az Isten-magyarázatokkal értelmet lel maga körül, úgy én a nyelv által ismerem föl a világ értelmét. Amit ebbõl elfogadok, azt meg is tudom mutatni. Nekem a metafora maga a világ. Olyan, mint egy mag, amit elvetünk. Aztán fa lesz belõle vagy búzakalász. Aztán pedig vers. Számomra a szép vers – nem az enyém, a másoké, nagyobbaké is – olyan, mint egy fa. Mint egy táj. Nem szeretek verset elemezni, és ezért nem szeretek. Az számomra létezik! Legalább annyira létezõ dolog, mint amit naponta átélek."

22.

2006.06.03 07:07

mizs -- Búcsú barátaimtól

Válasz erre Előzmény

BÚCSÚ BARÁTAIMTÓL Yorick Pehotnij fogadott fovérek Most elhallgattok egymást támogatva Egyik Helsingõr esti kék ködébe Másik a pétervári alkonyatba Mindegy a varju egy nyelven beszél Mindenhol épp csak Dániában raccsol Oroszhonban meg lágy l-ekkel él Kál kál ha udvarolgat s nem parancsol De itt is ott is szép mikor tavasszal Rosszul kirázott tagként csöppet ejt Az elsõ jégcsap s nyirkos lesz a hajnal S foltként üt át Szentpétervár felett Ahol a nép most kolbászért áll sorba S még szebb az est Helsingõrben mikor Illatozón kinyit a lacikonyha Bár jól tudom hogy hasztalan kotor Yorick zsebében hat csupán a krajcár S hétbe kerül a sült de tán jutott Is volna néki ha Horatiusnál Le nem ragad s ismerné Móriczot Jó volt-e élni mondd Yorick s Sztyepan te Vagy legalábbis elviselhetõ Vigasztaljon ha nem fogad be Panthe- On titeket befogadott a Nõ Búcsúzom tõletek barátaim ti Kik elfecsegve minden titkomat Csak egyet egyet nem mondhattatok ki A legnagyobbat a Titoktalant.

21.

2006.05.30 06:26

mizs -- Isten f?szála

Válasz erre Előzmény

Baka István: ISTEN FÛSZÁLA József Attila emlékének Nézem, ahogy a nyári alkonyat pirosló nyelve nyalogatja a fény sótömbjét, és lassan rám tapad cserepes ajkakkal az éjszaka. Micsoda szomjat kell majd oltanom a véremmel! Ostoba, hogy hihettem, hogy én vagyok e világ szomja, - most látom már: félhold-szarvat hord az Isten, s patanyomában összegyûlt esõvíz a tenger, kérõdzése ritmusára váltakozik a nappal és az éj, s mint vakondtúrásra, lép egy-egy világra. Nem tudtam én, hogy nyáluszályaként leng a Tejút... De most mindent megértek. Sötét van, és Isten fûszála, én, ringok puha alsóajkán az éjnek.

20.

2006.05.30 06:18

mizs -- Vadászat

Válasz erre Előzmény

Arszenyin Tarkovszkij: VADÁSZAT (Oxoma) Utolérnek a hajtók. Állok bekerítve. Lágyékomba agár foga mélyed. Hátravetem fejem úgy, hogy agancsom bökje lapockám. Bõgök. Inaimba hasít a vadászkés. Fültövön ütnek a puska tusával. Oldalt dõl, nyirkos gallyakba akasztva agancsát. Látom még a szemét: fûszál nyers zöldje tapad rá. Fénytelenül feketéll a pupilla, kioltva örökre. Lábát összekötötték, s rúdra emelve viszik már. Baka István fordítása

19.

2006.05.29 23:22

ékezettel -- arsh el?tti

Válasz erre Előzmény

TÍZ ÉV MÚLVA (Yorick negyedik monológja) Helsingõrben hideg van reggel óta járom az utcákat zsebemben sültkrumpli egy kétdecis rum mégis átjár a szél és már alig tudok vigyázni hogy ne dánul káromkodjak minden szembejövõben svédet sejdítve netán magára veszi mivel nem érti de hát nem hordhatok magamnál nyelvkönyvet minden szitokhoz ezt megérthetné Fortinbras is aki az utóbbi idõben humortalan lett alig hivat magához s akkor is kérdezget csak hagyjuk most a vicceket Yorick igaz-e hogy Laertes a húgát is ezért akarták Hamlet nyakába varrni meg hogy Horatio a wittenbergiek beépített embere volt és hogy Polonius a fia révén tartott fenn gyanús kapcsolatot a franciákkal maradhattak-e ügynökök a városban szaglászd ki Yorickom benned megbíznak hiszen bolond vagy így hát a kocsmákat járom és dánul rendelek de ettõl úgy látom még jobban megijednek az emberek és távolabb húzódnak tõlem mert csak svéd lehet ki ily magabiztosan és ráadásul akcentus nélkül beszéli a régi államnyelvet az ilyen a képzõben tanulta Hamlet komám tíz évvel éltelek túl de beleimben a halál lakik már hol itt hol ott bukkan fel bújócskázik még velem vesém herém is mûködik s csak nagynéha tiltakozik a májam igaz gyakorta véreset szarok de ez nem tartozik rád nem is tudom már minek hoztam szóba hidd el nem azért hogy sajnáltassam magam spionná züllesztett bolondot mûvészt mert az voltam ugye az voltam Hamlet valaha abban az édes rothadásban abban a befülledt zsíros nász-szagban amely Claudius palotájának minden zugát belengte s egyszerre elringatott s felháborított micsoda bon-mot-k micsoda szonettek micsoda remek színházi premierek születtek most meg trombitanyálízû a költészet is amely a felszabadítók dicséretét zengi egyre több új fordulattal hogy lassan már nem is tudom KINEK AZ ANYANYELVÉN

18.

2006.05.29 23:21

ékezettel -- legjobb

Válasz erre Előzmény

YORICK ARSH POETICÁJA Anus-arcú idõkben írom én s eresztem szélnek arsch poeticámat Hamlet halott a Múzsa rusnya vén szipa s reám fenekedik a bánat a vár fokán merengek állva mint az alkonyat borának fokolója keblem kiholt csupán egy árva fing szárnyal belõlem kéményrõl a gólya aszongyák rólam vulváris vagyok Yorick komám a te pennád a pénisz de ha muszáj akárha kondomot az öncenzúrát húzom rája én is és lesz a lírám gyönge szirmu lonc s illatozó akár a kert izsópa szagolva azt a kényes udvaronc úgy érzi lágy homokkal várja tópart hol õ a kedvesével andalog fiú vagy lány oly mindegy én amondó vagyok s a partner vékonyan visong mongyõ mi fröcsent rám csak tán nem kompót Anus-arcú idõkben írom a szelekkel szálló arsch poeticámat nem rothad a laurusom csak a husom belém csavarodott a bánat s bár nem Damoklész kardja leng fejem fölött csak rozsdás svéd halef azért nem tagadom meg égi lényegem s nem keverem össze szarral a vért.

17.

2006.05.29 23:20

ékezettel -- utolsó

Válasz erre Előzmény

YORICK ALKONYA Úgy nézek mindenre akárha most elõször látnám holott talán utolszor láthatom ténfergek sötét folyosókon végigbaktatok a zab- s lótrágyaszagú hátsóudvaron a strázsák alabárdnyelükkel fenéken billentenek nem tiltakozom és nem mondok viccet sem hogy e megaláztatást ellensúlyozzam nem érdekel sem a szolgák jóindulata sem uraik kegye megállok a szemétdomb mellett nézem hogy rohangál a kakas tyúkjai között hogyan próbálja egyre kielégíteni kéjsóvár háremét a sok telezabált tollas hurit bár fogytán már a férfikedve akárcsak énnekem el is restellem hát magam és továbbállok míg lassan leszáll az alkonyat kisomfordálok Helsingõr utcáira a palotából és nem bánom hogy tarka rongyaimon jót mulat az utcakölykök serege s a nyomomba szegõdve megdobál sárral csirkebéllel faggat hogy mivégett hátamon az a szarputtony azaz a púpom én pedig örömmel hallgatom a keresetlen dán beszédet a sok-sok svéd finomkodás után s ha volna egy almám bicskámmal szétvágnám s elosztanám a gyerekek közt ám üresek már a zsebeim néhány garas pálinkára való csörög bennük csupán nem kedvelnek az új urak Fortinbras is halott jó néhány éve az udvarban új francia módi járja parfüm és csipke maitresse-ek képével díszített bilik s régen nem emlékeznek Hamletre s Opheliára nyugdíjamat folyósítják tán elfelejtették törölni a kancelláriában oly nagy itt a bürokrácia hogy elevickélhetek benne én is aki annyi rendszerváltást túléltem már mindenesetre grácia hogy élek még akármilyen siralmasan is tengetem végnapjaim bár egykor a dán irodalmi nyelvet az én anekdotáim teremtették meg de hát tudom hogy hála s pénz helyett szegény bolond csak nyelhet ülök a csapszékben de már csak magam elé dünnyögök kihez is szólhatnék köröttem adás-vételrõl beszélnek magyarázzák az adóívek svéd terminológiáját tenyésznek magabiztosan akár a hullában a férgek ez nem a te világod már Yorick mondom magamban kiballagok a tengerpartra letelepszem a fövényen és Hamlet bon mot-it mormolgatom amíg leszáll az éj s az ég falához mint spion füle félhold tapad fehéren.

16.

2006.05.29 23:18

ékezettel -- FORTINBRAS

Válasz erre Előzmény

FORTINBRAS (Yorick harmadik monológja) Ül Hamlet atyjának királyi székén az ifjú Fortinbras svéd-dán király de egyelõre csak félseggel gótikus hazája fiaként még idegen néki a mi reneszánsz pompánk húszféleképp értelmezhetõ szavaink ahogy a nyaklevágást elkerüljük egy-egy szellemes hízelgésnek de gúnynak is ható ám mindenesetre zavarbaejtõ fordulattal ó ezek a fordulatok tõlem tanulja most Fortinbras az udvari beszédet tõlem aki egyszerre pótolom s parodizálom a többé-kevésbé már kiirtott tõsgyökeres arisztokráciát igen nekik a tõvel és gyökérrel még sok bajuk lesz bár oly tanulékonyak s hatékonyabbak is elõbb kapnak a kardhoz de már selyemkesztyûben mint a dánok Fortinbras engem õszintén szeret mivelhogy egykor Hamlet bizalmasa voltam Hamlet igen no persze Hamlet más volt mint ezek a svéd bugrisok az összes seggnyalót kirúgná hogyha barátja lehetne de hát hogy is hiszen nem él már és ha élne is legfeljebb minden ötödik szavát fogná fel 'sz fingja sincsen Arisztotelészrõl s Platónról kikrõl mellesleg nekem sincs de tódítok és lódítok hogy a kedvébe járjak idõnként oly fennkölt vagyok mint egy professzor s ilyenkor arra figyelmeztetem hogy ne túrja orrát és ne köpködjön a szõnyegekre ott van a köpõcsésze mit Cellini mester szenteltvíztartónak csinált megfelel hát e célra is s hogy tartja azt a jogart Hamlet még a farkát is elõkelõbben fogta a piszoárban mivelhogy nem a fal mellé járt mint a svédek így oktatgatom Fortinbrast naponta de persze viccesen hogy meg ne bántsam s ha már nagyon elszemtelenedem jõ Rosenstern és Guildencrantz a két hû svéd udvaronc S LETILTANAK EGY HÉTRE.

15.

2006.05.29 23:17

ékezettel -- YORICK MONOLÓGJA

Válasz erre Előzmény

YORICK MONOLÓGJA HAMLET KOPONYÁJA FELETT Jó gazda Fortinbras király zárás után kimehetek a temetõbe és ilyenkor rejtekhelyérõl elõkotrom Hamlet koponyáját a tenyeremen tartva nézegetem és beszélek hozzá szegény Hamlet amikor még a te bolondod voltam senki se kapott kardjához ha dánul mondtam vicceket persze a svéd is szép sõt igazi kultúrnyelv nem úgy mint a dán s az urak a hasukat fogva röhögnek mucsai kiejtésemen rengeteg aranyat kapok már vettem egy kis kertes házat Helsingõrtõl nem messze kecském van és gazdaasszonyom az enyémnél is csángóbb tájszólással ha kimegyek mindig friss tejet fej gyümölcsöt hoz s vacsora után lefekszik velem de te mégis hiányzol néha Hamlet jó uram utcákat neveznek el rólad de azt hogy utca svédül írják ez vicces is és szomorú is de meg lehet szokni a hivatalos krónikákban sovány búskomor és filosvéd vagy holott én emlékszem kövér voltál harsány és kivörösödött arcodról vívás közben csorgott a verejték várt is a mérgezett kendõ anyád kezében de te elhárítottad s tovább- küzdöttél mint bocsáss meg a hasonlatért a hízott patkány ha sarokba szorítják más ivott a mérgezett kupából más halt meg a mérgezett hegyû tõrtõl téged voltaképpen a guta ütött meg öt perccel Fortinbras jövetele elõtt meg azt hiszem az undor és a kétségbeesés hogy EZEK EZEKKEL EZEKTÕL ÉS RÁADÁSUL DÁNOK én tudom nem volt igazad s hogy benned a svéd imperializmus szálláscsinálóját látták meg egyébként is túl sokat fecsegtél mindegy én szerettelek bár oly rosszul epigonizáltál a tõlem hallott vicceket sütötted el a tõlem látott grimaszokat utánoztad de milyen ügyetlenül és milyen erõltetetten és érezhetõen viszolyogva a felvett szereptõl ahogy egy profi sohasem mert tiszteli a mesterséget mint én a királykodást habár a lelkem legmélyén kiröhögöm de kár most még ebbe is belemenni elég hogy a te koponyád van a kezemben s nem az enyém a tiédben elképzelem milyen nagyképû bölcsességeket szavalnál a helyemben amíg én bocsásd meg ezt az álszerénységet csak nézek üres szemgödreidbe számlálom csorba fogaid tapintom orrcsonkodat és a sárga vázra próbálom visszarakni képzeletben a húst a bõrt haj- és szõrszálakat s ama vizenyõsszürke alkoholtól párás és mégis értelemtõl csillogó szemeket amelyekbe néztem egykor igen akkor is amikor tudtam már fényüket kioltják hamarosan s kialszik vélük Dánia fénye örökre bár még az se biztos.

14.

2006.05.29 23:17

ékezettel -- Yorick második monológja

Válasz erre Előzmény

OPHELIA (Yorick második monológja) Mindig fehér ruhában jártál bár olyan áttetszõben hogy átsötétlett rajta hónalj- és ágyékszõrzeted s gyakorta megnyalt ajkaid úgy csillogtak akárcsak a kívánás nedvében ázó függ?legesek - bocsáss meg hogy önkéntes halálod után ily szeméremsértõ kifejezésekkel emlékezem meg rólad ám ez az igazság mindenki észrevette tán csak Hamlet nem ki fatökû volt vagy a fatökûséget is tettette mit tudom én bordélyba járt-e s melyikbe engem nem vitt magával én utánad lopództam amikor te utána lopództál s kilested groteszk taglejtéseit kihallgattad a dünnyögését s nem sejtetted hogy tudja figyeled és szorgosan jelented atyádnak bátyádnak szándékod szerint szeretõ aggodalomból felség- és istensértõ szavait tenéked ez a játszma túl bonyolult volt nem fogtad fel hogy csupán szócsöve voltál minden intrikáját te közvetítetted aki csak a depresszióját akartad orvosolni hívén hogy minden férfiõrület jege elolvad végül a megfelel? leányhüvelyben ó ha engem kívántál volna magadba fogadni MICSODA KARDJA LENNÉK MOST AZ ÚRNAK de ebben is más volt a sorsom így lehettem tárgyilagos szemtanúja és egyetlen túlélõje a tragédiának melyben te végig öntudatlanul s szereptévesztve hulltál a halálba inkább simogatnád a púpomat esténként a kötésed félretéve és bámulnánk a kandalló tüzében Hamlet kibomlott ingét elmerengve néha szeretkezés helyett is.

13.

2006.05.29 12:06

kovácske -- mindig is

Válasz erre Előzmény

vallottam, hogy az elkötelezett hazafi nem az aki a 15millió nobeldijas országának délibábjába szédülten veri a mellét, hogy többek vagyunk, mint amit a világ, meg a rosszak hisznek és terjesztenek rólunk, hanem aki nagyon is elégedetlen azzal ami van és többet szeretne létrehozni. orosz-zsidó intelligenciával, akik beavatják a szamizdat irodalom olvasásának misztériumába. Itt olvas elõször Brodszkijt, Mandelstamot, Szosznorát. Rádöbben magyarságára, Magyarország provincia-mivoltára. Ennek hatására kezdi magát nemzeti elkötelezettségû költõnek vallani

12.

2006.05.29 11:39

SzM -- baka

Válasz erre Előzmény

Tolnai Ottó: Aranyikon in memoriam Baka István Valóban olyan voltál, mint egy: oroszvers. Magad fordítottad. Le. A föld felé. Magadnak magad... Látlak ott, Szentpétervárott (te ezeket az ottokat rím- helyzetbe hoznád, ha fogcsikorgatva is, de egy magamfajta*-) a járdaszélen, mint aki kölnit ivott: angyalhugyszagúan. Ám valami csillan a ladikban (akárha szíved, Raszkolnyikov kabát alá rejtett baltája): aranyikonon csempésznek át a túlvilágra. *Ottó

11.

2006.05.28 14:32

Vadsz?l? -- gondolatjellel

Válasz erre Előzmény

VADSZ?L? Arszenyij Tarkovszkij emlékének Mint házfalat a vadszõlõ, befut És összetart az emlékezetem; Vagyok, mert voltam, s ennyi épp elég - Akkor nyitom, ha becsukom szemem. Ha kifelé bezárul minden út, Itt legbelül lesz tágasabb a tér: Puszták, hegyek, melyekre úgy borul A menny, mint kozmikus lapulevél. Felkél a Nap s lenyugszik, városok Sötét utcáin árnyak kóborolnak: Mind ismerõs, és náluk, aki él, Nem élõbb és nem holtabbak a holtak. Ki megszólított egykor, már örök Megszólitás és ifjuság marad, Míg össze nem roppannak falaim Vadszõlõ-terhû életem alatt.

0 25