A muzsika tényleg gyönyörű, azonban a youtube letiltotta magát a dislike funkciót. Aminek a hiánya egy csodálatos zeneműnél nem fájó, de a felfoghatatlan mennyiségű ízlésrombolásnál fájó, mert a felkészületlen elmék még inkább 'egyenrangot' nyernek a valódi értékekkel.
Azt hittem, hogy A kő, és a Don Carlos előadásoknál nem látok idén szeretnivalóbbat, és erre tökéletesen elvarázsoltak engem tegnap este a Budapest Bábszínházban. Pedig tudtommal én nem is ártottam Prosperónak, ám kérem, hogy nekem még ne kegyelmezzen meg. A vihar, a három legkedvencebb Shakespeare darabom egyike. Az a színpadra állítás amit tegnap láttam, a legcsodálatosabb feldolgozás volt amit csak el tudok képzelni. Vastaps Szikszai Rémusznak és a színészeinek (Tatai Zsoltnak plusz adag)! Módosult tudatállapotba keveredtem attól amit és ahogyan műveltek, ami még ma is tart. Lehet, hogy rossz vakcinát kaptam? Kit érdekel!? Lehet, hogy kirúgnak? Kit érdekel!? Lehet, hogy szakítok? Kit érdekel!? Oké, Mozart és Shakespeare eleve az emberiség bocsánatkérése mindenért amit más területeken elkövet. És a rájuk való tekintettel meg is tudok bocsátani mindent. Hogy voltak-e aktuálpolitikai kiszólások? Voltak. Láss csudát! Úgy, hogy nem voltak zavaróak. Úgy, hogy nem éreztem a darabon tett calibáni erőszaknak azokat! Lehet ezt így is csinálni, halló! Az előadás annyira jó volt, hogy baromira nem érdekelt, hogy egészen mást gondolunk a politikáról a rendező meg én. Sírtam és nevettem és ami még különösebb; volt hogy féltem az előadás alatt. Egy hátborzongató jelenet közben, visszatért hozzám az oly régen elveszített félelem. Még sose éreztem félelmet színházi előadás közben és most igen. Jó, szorongást máskor is. De színtiszta félelmet? Egészen furcsa, új érzés volt. Többször meg fogom nézni a darabot. Bárcsak minél többen tennének így!
A "hangulat" kifejezésben azt szeretem, hogy finom ködébe rejtve bármilyen szépség és rútság megvédheti a formáját a kéretlen tekintetektől és a szem, száj nevezéktanától. Nagyon jó pontatlan állapotokban lubickolva-lebegve egy helyben maradni. Oly sokan szeretik ahogy ezt-azt elnevezek, mondok a számukra, nekik. Aranyosak. Boldogan illesztgetik a tapaszaimat a feltárt sebeikre. Közben nem tudják, hogy én a nyelvből már érzelmileg sem olvasok ki semmit. Intellektuálisan persze, hogy semmire se jó, csak önmagát felszámolni. Ám, ha ehhez képest visszalépünk és úgy teszünk: mintha; bizonyos értelemben a nyelv egészét bábként használva (egy fluid, önvégtelen de határain túljutni képtelen bábként) akkor sem megyünk vele semmire. Milyen jó lenne az anyanyelvet újra jelentés nélkül hallani! A formákat jel, szimbólum, és esztétikum érték nélkül! Vagy az érzéseket is úgy látni mint a körülményeket. Ilyen dolgokra vágyom. Mostanában. A szabadság efféle hangulatára.
Dr. Rusvai, a nemzet virológusa mint evidenciára bólogat 43 perc, 04 másodperc körül arra az általa és a beszélgetőpartnere által tanult alapigazságra, hogy "JÁRVÁNYBAN NEM OLTUNK." Egy tiszta pillanat! Mennyire igaz, hogy a kommunikációnk jelentősebbik hányada nyilvánul meg a testünkön keresztül.-
- A műsorvezető pedig így szól, valahol a beszélgetésben: "a tudománynak az a lényege, egyszer ezt hisszük, aztán azt", vagyis pajkosan arra utal, hogy a háromszög belső szögeinek összege nem feltétlenül euklideszi. ????
Márpedig minden akaratáról lemondott és erre senki más nem képes. Még ennél is egyszerűbben. Az Nem Akarat. Mondhatjuk, hogy még csomó más sem, de csak ezzel mondunk igazán lényegeset. Ránk hagyatkozik? Belénk feledkezik? Még ez is mindegy. Amúgy az akarat a mi csúnyánk. Dacos. Eres.
Engem az zavar jelenleg, hogy nem ismerem a 20 - 30 legkedvesebb könyvét az illetőnek. Így nem tudom felmérni, hogy rendelkezik-e általam elfogadható ízléssel. Tudom, hogy ez így igen szubjektív, de engem ez zavar. Másfelől tény, hogy a világ 80 %-a és akkor a világ alatt értsünk gyakorlatilag mindent amit ember alkot, üzemeltet, túl él stb. nem egyéb mint az abszolút és éppen ezért abszurd status quo - képzeletbeli biroklásáért folytatott gyakorlati és éppen ezért átmeneti status quo harc. Nem több. Tulajdonképpen Mozart után muzsikálni, Shakespeare után írni olyan kis aranyos dolog. Cuki. Nem biztos, hogy releváns, de cuki.
