Csoóri Sándornak

Rólad beszélgettünk, meg a jövő
Szökevényéről. Bár én inkább csak
Nagyokat hallgattam. A téren vak
Harmonikás játszott. A siető

Emberek egy röpke pillanatra
Lassítottak. Ennyi is elég volt,
Hogy a szívükre tapadt koromfolt
Lehulljon. Az agyongyötört, gyatra

Hangszer csodát tett, akár a könyved
Velem. Tőle álmodok mindig oly
Korról, ahol az egyetlen komoly
Fegyver a szó. A tegnap még könnyed

Lélekkel vett szórványokért, szépen
Öltöztetett, harcoló sorokba
Nyomulnak a betűk. A sarokba
Szorított nemzethalál már régen

Független a határtól. Mert addig
Tart az ország, ameddig magyarul
Értik, mit mondunk. Ha nyelvet tanul
Valaki, hogy költőink verseit

Eredetben olvassa, az felér
Egy új honfoglalással. De nincsen
Erre elég pénz… Azért nem féltem
Az irodalmat. Hiszen a fehér

Papír vonzza a tollat. Az ihlet
Adta tehetség pedig Istentől
Való, aminek a terhe elől
Elmenekülni futva sem lehet

A közhelyek dzsungelébe. Az a
Közönség, aki ma még nem érzi
A szép szavak mámorát, majd inni
Akar a nektárból. És a haza,

Miként a vak harmonikás a rőt
Fák alatt, ontja a lopva írott
Műveket. S a vágyhoz, hogy én is ott
Legyek, a vesztesek adnak erőt.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.