árnyék és fény
Árnyék és fény
Árnyék és fény, talány és fullasztó magány; Akarat és szándék,
Szólj, kérlek Istenem, hogy mit kívánsz még?
Szeretem Istent s a hazámat, valamint a gondok közt is,
De csak azért is engem felnevelő Anyámat,
Hát kérlek, mond a kedvedért, még mit tegyek?
Miképpen éljek mivé legyek, téged még miként tiszteljelek?
Talán csak egy embert szeretek igazán e Földön,
Bűnöm neked vallom, sem magammal
Sem a többivel, tiszta szívvel nem törődöm.
-A miértet sose kérdezd, akkor, se ha érzed oly nehéz.
Minden embert szeress, kivételt ne te tégy.
Ne fürkészd a céljaim, te meg nem értheted az okaim.
Ennél fogva te ne kérdd a miértet.
Élj helyesen, ha a világod nem is, de az országom
Bizton mondom tied lesz
Mi a világom rendje..?
Vajon mi a világom rendje,
Minek kell elválasztania helyest és helytelent?
Ki dönti el ki, éljen és ki vesszen, miért kell mindennek, hogy így legyen?
Miért ez az én világom rendje?
Miért nincs béke, miért hagyod hogy az ember,
Kit magad teremtettél, kedvére öldököljön?
Miért nem szállasz közénk, hogy béke legyen, míg ember él e földön?
-Tudd, talán a miért pusztítja el a Földet,
Szándékomat lelked mélyén kell, hogy érezd.
Szívbéli szeretet És a legszentebb érzések, mint Örök hű szerelem,
Barátság s testvéri féltés ez mind-mind erősebb, mint bármely édes kísértés.
Mondd hát, mit adjak még ha ez mind nem elég?
Át kell, hogy lépj ezer árkot, de ne utáld azt sosem ki bántott, szeresd az egész világot.
Tudnod kell bízni a jövőben, élned tisztességgel s békességgel, szeretned is tiszta szívvel,
Hinned kell csak, s talán felfedem magam
Miért őt…
Mondd, mi marad utánam, ha egyszer majd elmegyek,
Hiszen eddig csak vezeklem az általam el sem követett bűnöket.
Vajon ki vagyok én, és miért jöttem pont erre a világra?
És mondd támadhat-e csend az életem egén,
Lesz-e olyan sorsom, mint másnak?
Esetleg csak tűrjek, tűrjek és tűrjek, míg élek, ha még nem fájna eléggé,
Nevetve mégtőbb pofont magamnak kérjek?
Kérlek szólj, hogy lesz-e béke a világom egén
Ha üt az órám áll-e valaki zokogva a sírom felett, kérdve
- Miért őt, miért pont őt kellett?
- Felhőidet magad kérted.
Bajt-baj után, nem én adtam magad szülted.
Neked kardot s vele tollat adtam, hát küzdj vele, élj vele.
Használd, úgy ahogy én akartam.
Egy kürtöt kaptál hát, fújd meg bátran
Szava harsogjon szerte a kerek világban.
Sírod felet majdan fa magaslik, hirdetve.
- Itt nyugszik ki élt, irt s szeretett
S vele a nő ki őt ihletet, de míg élt nem feledett
Kő szívek
Hiszem, Isten megálmodott nekünk egy életet,
De a szívem azt súgja, mi mégsem azt tesszük, amit ő tervezett,
Mert mi csak élűnk bűntől, bajtól meggyötörve, de gondolj bele
Ő épp ezért küldte szent fiát közénk, le a földre
Hát űzzed-űzzed, hajszold a sorsot, ne tűrd tétlenül múlni a mát.
Kelj birokra a keserű gonddal-, űzzed, űzzed - hajszold a lelked igazát.
Addig mi elvadult lelkkel, fékevesztett kedvel, zúgva
Zengve készülünk összedönteni a világot, amiből mára nem maradt több mint
Egy köböl s sziklából támadt látomás.
Egy kő világ melyben, a kő szívekben megkövült lelkűek hiszik azt,
Hogy ők pedig igazul élnek, szülnek s szeretnek, velük minden csak nekik
Ö értük teremhet, hiszen érted vagy értem kő mellükben vigasz ugyan nem ébredhet.
Zúgjanak fennen harsonák, üvöltsenek hát mind a trombiták
Hiszen tudnotok kell emberek
Ünnepe van, hogy az Isten szent fiát küldte értetek
Szívemből szívednek teremteni
Nap-nap után megélem a csodát, de olykor mégis azt hiszem nincs tovább.
Már csak tehozzád, Istenemhez könyörgők fenn az égben,
Hiszen te maradtál az egyetlen menedékem.
Hozzád szól az ajkam elhagyó első s utolsó fohász,
Más már nem segíthet, nekem csak te maradtál.
Nem szeretnék mást csak szívből nevetni és élni…. Élni….
Még hosszú éveket, szívemből szívednek teremteni
Legalább egy kicsike életet, ki majd felnéz rám, de imádni téged imád.
Könyörgök, hallgasd meg a neked szóló legszentebb imám.
- A próbákat csak épülésedre szánom,
Kívánom a legnagyobb is csak épülésedre váljék.
Párt már adtam, kiben örömödet újból megtalálod, hogy lányt adjak általa
S két fiat. Életed majd általuk is kíséri szent hódolat.
Lennék
Ebben a vak világban lennék inkább egy hang nélküli néma vagy,
Akár egy világtalan vak. Talán még, egy meg nem született gondolat
Csak a hazug szó el ne hagyja ajkamat.
Ha mégis, ne ismerjem a fájdalom után járó enyhet
És akár tartson örökké rettegésben a tudat, hogy te megmutattad
És én mégsem követtem a nekem szánt utat…..
Mi az, mi segít
Vége, talán most igazán vége.
Pedig én kértem istent s mind a szenteket, mondtam imát is ezernyit.
Így hát kérlek, szólj hozzám csak egy szóval csak egy jellel.
Mi az mi segít, hiszen csak te látod a lelkemet, és csak te érzed benne a szerelmet.
Te ismered a tetteim, hát mondd, mi segít.
Mit kell még tennem istenem?
Elteltek a hónapok az évek, de azt gyanítom most jött el az ideje,
Hogy igazán féljek. Féljek a reggeltől az újfent kísértő rémülettől.
Értsd, meg iszonyodom a nélküle tengetett életemtől.
Tartok tőle, hogy most igazán vége, hogy örökre vége.
Hiszem, hogy neked van hatalmad felettünk.
Vélem te minden tetteddel csak a jót akartad, de hát én csak egy ember vagyok
És félek, hiszen nem láthatom, és nem érthetem célodat.
Csak egy por vagyok ki őszintén szenved s téged, kérlel.
Mond, mit kell még tennem, mit kell még megtennem?
Nincs a Földön, ki átlátná, sem ki megértené, hogy mi az, amiért még mindig szeretem.
Én tudom, hogy tőled kapom az erőm nap-nap, után.
Tőled kapom a békém minden tövis után, de most nagyon félek
Most először igazán félek. Hát segíts,
Kérlek, nagyon kérlek, segíts.
-Ok remény, hit s szeretet.
Mondd ember te balga jószág, ugyan mit vársz az élettől?
-Hiszen tőlem kaptál okot, hogy létezzél, egy reményt,
Hogy a szíveddel érezzél. Hitet érdemed s szándékom szerint.
-Szeretetet, hogy tudj mit kezdeni a lelkeddel, hiszen a célomat e nélkül
Soha nem érheted el, de tudd a tőlem kapott utat, járod
Ha jót teszel azt lelked mélyén nekem szánod.
Ha rút veled az élet azt se bánod, ki ártott, kárát nem kívánod.
Örömömet csak így szolgálod…
Kószálnék
Ha kaphatnék szárnyakat, repülnék
Messze a felhők felett kószálnék, de minden éjjel
Az ablakodhoz visszaszállnék.
Az éj sötétjéből egyszer s mindenkorra terád vigyáznák,
Ha az Istentől szárnyakat kaphatnék
Remény
Egy sötét éjszakán mikor meghal a fény
S az ember úgy érzi, talán már nincs remény.
A fényektől távol,
Itt a földön vagy máshol, ott ring valahol az a jászol.
Pedig eltelt az óta pár év s utána néhány ezer még.
A fényektől távol, beszippant a mámor,
De te ott átöleled majd az életem
S nem képes hatni többé sem, kin sem pedig gyötrelem.
Ott a kelő Holdnál majd meg fürödnék, miután
A mosolyodtól újjászületnék.
Élek akkor a kacagva múló napoknak a szemeidből csillogó álmoknak,
De mára félelem tölti el a Földet,
Ember- embert mondd, hogyan ölhet?
Lassan már kihunynak mind a fények,
Félek a csillagokba egyedül már nem érek.
Kérlek, öleld hát át az életem.
Csak egyszer még és nem árthat többé semmi sem,
Mert a fényektől nem oly távol, a csillagokban vagy máshol, még ring az a jászol.
Pedig eltelt vagy ezer év, de az élet még itt él
És hasztalan kegyelmet remél..,
Kőztetek élnek az angyalok,
Ha lehunyod a szemed talán a hangjuk is halhatod.
Ott laknak köztetek az angyalok, de az emberek gonoszak
S szinte mind vakok.
Nem hallják a szárnyak suhogást a mennyei csengettyűk muzsikáját.
Nem értik már a szív szavát,
De talán élnek még valahol igaz emberek
Kiket nem béníthat a rettenet.
Néma ajkukon még rendre dal születik.
Szerelmes szívűk, tisztán s szégyen nélkül ölelkezik.
Golgota
Egy bűnös világban mond, bűn volna élni?
Egy bűntől terhes jövőtől mond, ugye van még mit remélni?
Remélni az áldást a nap-nap utáni bűneinkért, kérni a szent feloldozást?
Hiszen én csak porból lettem és egyszer újra azzá leszek,
De a lelkem már most szabad, hát ezután mindent
Majd eszerint, érted s értem teszek.
Csak úgy, mint te ki láncoktól verten néha már földnek rogyva
Az élettől elhagyva, lassan-lassan már haldokolva, jajszó
Ajkad el mégsem hagyta, pedig ezer vassal is meggyötörtek,
Acél béklyókkal hétrét törtek, de csak mész-mész egyre feljebb
Csak a lelked hajt már előre,
Hiszen te már tudod, hogy a keresztünk mind magunk visszük fel
A saját hegytetőnkre
Úgy szeretném, ha szívemmel szeretnél,
Úgy szeretném, ha szívemmel szeretnél,
Ha a vállamra hajtanád a fejed
És úgy suttognád a nevem
És azt szeress…szeress…szeress…
Úgy szeretném, ha mindig megbocsátanál, ha majd vétkezem,
Hogy utána a válladra hajthassam a fejem,
Azután úgy suttoghassam a neved és kérhessem azt,
szeress…szeress, kérlek ne haragudj, csak szeress.
Úgy szeretném, ha mindig ifjú volnál, hogy mikorra én megvénülök
S elgyengülök, te a vállamra hajthassad a fejed
És lágyan suttogjad a nevem.
Kérjed azt, hogy még ne menj, csak szeress…szeress…szeress…
Úgy szeretném, hogy mikor a karod helyett már csak a hideg mély ölel
Te a párnámra hajtanád a fejed, és úgy suttognád a nevem.
Kérnéd a szíved, hogy ugye még most is?
Még ott is?
Szeret…szeret, nem felejt, hanem örökre szeret?
Két csillag
Két csillag huny ki az égről,
Két kicsiny csillag hullik le Isten szerető öléből.
Ahogyan hullnak alá a mennyből, úgy hullnak ki az életölelésből.
Márpedig ha az égbolt is zokoghatna ő értük bizony, könnye folyna.
Ha a fák is sirathatnák, ő értűk legszebb lombúk ugyan,
Mind szerteszórnák. Hallod ottan a fák alól a muzsikát?
Én tudom, biztos értük szól a szerenád és azt is,
Hogy a tücsöknép játssza a gyászmuzsikát
Szeretnék madár lenni
Szeretnék madár lenni, felhők felett útra kelni,
Elrepülni messzeföldre, madár lenni, tán örökre, ha én madár lennék
Fenn-fenn a napsugár nyomában kószálnék.
Keresném a nyarat a folyton simogató napsugarat, hogy majdan
Elvesszek a fényben, eltűnjek egy hatalmas életörvényben,
Nem hinnék többé semmi világi törvényben
Csak hajszolnám a nyarat. A múlhatatlan simogató napsugarat.
Ha én madár lennék meneten útra kelnék.
Messze-messze felhők felett csak az Istennek hajtanék fejet,
Hogy megköszönjem a kegyet, amiért madárrá válni engedett.
Míg ember voltam földhöz nyomtak, madár lettem megbéklyóztak, de én
Már madár vagyok és csak szabadon, magam kedvére szállhatok.
Felhők felett útra kelnék, elrepülnék messzeföldre.
Madár maradnék én ott, esetleg örökre
Ébredj fel szép hajnal
Ébredj fel szép hajnal,
Keltsd fel a világot.
Kürtöld szét a híreket.
- Eszméljetek fel emberek a megváltó itt él köztetek..!
Küzdj az éjjel, mi sötét űzd el.
Virágozz a lelkemben, hogy
Mindenki éljen és keljen,
Örüljön és énekeljen.
Imádjátok a kisdedet
-Héé emberek megváltó született.
Serkenj fel szép hajnal, fűtsd fel a lelkeket,
Hogy mindenki tudja. A megváltó újfent itt él köztetek
Kő szívemben már élet pezseg, faarcomon könny pereg.
Csak állok itt a jászolnál egy gyönyörű
Égi adománynál. Állok itt és reszketek,
Már látni szeretném a kisdedet.
Ébredjetek emberek a megváltó itt él köztetek,
Ébredj fel szép hajnal, keltsd fel a világot, majd
Kürtöld szét a híreket. A megváltó már itt él köztetek.
Kő szívem meghasad, faarcomon könny fakad.
Könnyek folynak az álamon, mikor itt állok a jászolnál
Egy csodaszép égi adománynál.
Ébredjetek emberek s haljátok a híreket.
Kis Jézus született
Nem értem
Ugyan tisztán látom, de azért földhöz szegezve nem tarthatom.
Hiába tennem, világomban nem marasztalhatom.
Hallom, de rácsok közé mégsem zárhatom,
Sem testét sem lelkét nem uralhatom.
Érzem ugyan, de néha mégsem értem, talán
Meg is érinteném, ha egyszer elérhetném, de messzi jár
Hát szavát nem halhatom, jöttét nem érzem, nem értem
Nem értem, Istenem nem értem.
Nem értem, miért fáj az élet, nem értem kinek s miért fáj
Az, hogy én élek? Miért lesz hazuggá az oly szelíd szó,
Miért válik idővel gonosszá a bennünk élő jó?
Égi király
Kérlek, tisztítsd újfent meg ezt a világot,
Ezt hol anya gyermeket öl,
Ezt hol a gonosz mind, megváltóként köztünk tündököl.
Te adj nekünk hitet, aki értünk szenvedni születtél
Erre a szívtelen szívekkel telt létre, hogy
Látni adj a vaknak s talán némi esélyt a sok-sok nyomorultnak.
Ugyanis vannak kikben még ott él az álom.
Az álom egy nagyszerű világról és az azt uraló
Lelketekben élő égi királyról.
Ez okból nagyon kérlek, adj erőt hinnem.
Adj erőt, hogy a keresztedet, sajátomként
A vállaimon vigyem…
Hogyan kell élnem?
Mond emberként, hogyan kell élnem?
Felelj, egyáltalán mi az, hogy élet?
Talán csak egy gyűrött lapra vetült illó árnyék,
Esetleg kormos házfalak közt céltalan kerengő ártó szándék?
Mi az, hogy élet és mond, kell ebben a világban nekem éljek?
Csak lebegek itt lét és nem lét között, valahol
Messze magasan a gondok fölött. Itt nincsenek emberek
Se pénz, se akarás se féltés, itt nincsen semmi csak a csend,
A csend az a gyilkos, feneketlen csend.
Itt nincs fény vagy árnyék s nincsenek színek vagy bármi, amit szívesen látnék.
Csak ti vagytok itt, ti holttokig is szeretni kész anyák.
Anyák, ugyan miért szültök gyermeket erre a földre,
Mi végből kárhoztattok kínra újabbnál újabb kisdedet, hiszen látjátok. Nem?
Ez a világ már saját mocskában fetreng, elpusztítván mind az ártatlan lelkeket.
Lassan már túl kevés lesz csupán maga egy ölelés.
Ami egyszer igaz volt, talán az már nem elég, de ha érzed még
Midőn élettel töltenek el az éjjelek, mikor némán ásít veled a csend
S lenyugodik a zsongás, nincs tolongás, sem pedig könyöklés
Vagy álnok hazugság, akkor már alszik a világ
S vele aludni tértek az emberek.
A magány hangja szavak nélkül emészti fel a még mindig szeretni kész lelkeket.
Születtem
Születtem Isten teremtő kedvéből, másodszor
Anyám s apám akaratjából, majd világra jöttem
Az élet élni akarásából. Mikor már negyedszerre lettem,
Perzselő szerelmednek születtem. Mire ötödére jöttem
A lét és a nem lét izzásából teremtem.
Hatszor szülessen hát, kinek más célja nincs csak szeressen,
Hogy mire hetedére tér vissza hozzánk. Ember legyen,
De örökre hűséges tehozzád
Fohász egy életért… Eszterért
Uram kiszabtad már az utam, pedig tudtad, hogy gyenge vagyok
Talán el is bukok. Lassan az égből aláhullok,
Hiszen csak por vagyok és vérzek. Ezer tövis a testemben
Amit érzek, de millió még a fájdalom mit érted kérek.
Ember vagyok, elbukok, tárgy vagyok, pusztulok.
Bűneim szent bocsánatáért koldulok, mikor szívemmel feléd
Az ég felé fordulok.
Halld, kérlek fohászom egy életért
Eszterért…
Megfürödnék szépséged tavában, elvesznék
Szíved végtelen hatalmában. Meghalnék
Gyengéd karod szorításában, mert ki ha nem te vagy
A rózsafának virága, szerelmes lelkemnek vigasztalása.
Két szemem világa, bolond szívem minden dobbanása, gondolataim
Csapongó örült vijjogása…
Ott vagyok
Ott vagyok a rigó fűben és az élő fában.
Valamint az ajkaid elhagyó összes igazságban.
Ott lakozok a szívedben, ott élek minden tudatos tudattal töltött percedben.
Minden érzésed és minden lélegzeted az enyém
S általam lett szent hited. Hited a jövőben, mit tőlem kaptál
Csak értsd az utat, mit neked szántam s tied lesz
A legszebb élet mit valaha vágytam…
Kipling
Jó tanács
Ha felemelt fejjel állod, mikor minden és mindenki ellened esküdött
És te nem mást csak magadat okolod mindezért.
Ha tudsz bízni, mégis magadban, mikor már minden ember kételkedik benned.
Ha még várhatsz, és nem untál bele eddig is a várakozásba.
Ha azt érzed, utál téged az élet, te akkor se engedj utat magadban a világ utálatának.
Ha pedig még nem láttál túl sokat eddig az életből, akkor inkább hallgass,
Hisz beszélni sem tudhatsz róla túl bölcsen.
Ha még képes vagy álmodni, de mégsem teljesíted be az álmaidat.
Ha gondolkodol, és nem valósítod meg a gondolataidat,
És az utadon találkozol eközben diadallal, azon felül katasztrófával egyaránt
És mégis tudsz ugyanúgy bánni mindkét bitanggal.
Ha meghallod a zűrzavarban az igazat, neked mindig lesz az emberhez egy jó szavad.
Ha figyelemmel kíséred a világ dolgait egy életen át,
Ha képes vagy erény kovácsolni a kudarcból és diadalból ugyanúgy
És mered is kockáztatni azt, míg élsz s mersz újra s újra kezdeni
Mindent mindig az elején, de ha mégis veszteség ér, szavad s lélegzeted sem áll.
Ha szíved s lelked harcban áll kiszolgálni e változást
És mindezt nagyon várod, még akkor is, ha nincs semmi benned, mi örömöt ád
Kivéve a jövöd. Ami csak annyit mond, Várj még !
Ha szót tudsz érteni a tömeggel, őrizd meg ezt az erényt,
Hogy a hétköznapokban se veszítsd el az ünnepek fényét, főleg ha tudod,
Hogy minden ember szeret és bízik benned
És te fel is tudod fogni, hogy ez már maga az élet és túl mindezeken.
Ha el tudod tölteni az életedben az engesztelhetetlen perceket.
Ha mindezeket betartod, míg élsz. Tied lesz e Föld s rajta minden,
De ami mindezeknél több, Ember leszel fiam
Úgy volt
Álmot hozott a múlt éj, volt mikor csak egy robogó vonatot
Máskor csak egy szaladó, fakó arctalan alakot.
Volt, hogy kiáltanék, de egy hang sem jött.
Hiába, hiába minden hiába hisz téptem, szaggattam az arcomra terülő szemfedőt,
Mert nem mozdul a kezem, így hát minden hiába volt.
Hiába súgtam oly szerelmes szavakat, hisz már hiába vártam
Édesen becéző ajkadat. Szemeim már Charon pénze fedi.
Szívem neved már nem lükteti, de itt morajlanak bennem dalaid
Szétfeszítve, felőrölve urnám szűk süket falait
Szabadon
Szabad lelkkel, tiszta szívvel repíts kérlek el.
Repíts el egy igaz helyre, egy helyre mi biztos nincs e földön,
Mert olyan nincs, hogy az ember emberrel ok s cél nélkül törődjön.
Fogj hát velem ismét kerge táncba s szárnyaljunk egy,
A létezőnél is szebb világba. Te szabad vagy már, szabad madár,
Szabad égben szabadon, nosza gyerünk hát, szállj, rajta hát szállj.
Létezz szabadon időben és térben, de légy mindig táncra késszen,
Hogy táncolj, táncolj, hogy mindig tudj táncra kelni a forgószéllel.
Ma s mától akár minden éjjel.
Engedj
Éhezem a szót, az ölelést, mind a puha csókot s a kedves köszönést,
A csendet, a néma zajt. Oh, kérlek, hagyj, most egy kicsit hagyj.
Hagyd, hogy érezzem az életet, hogy újra élvezzem a holnaptalan perceket,
Hogy rácsodálkozzak megint a létemre. Engedj ismét a csillagokkal járnom
Felhők közül madár módra alászállnom, zuhanom a hangja nincsen létbe.
Engedj újra élnem, a talán még ködös jövőnktől egy jobb sorsot remélnem.
Kérlek engedj, engedj nagyon kérlek, engedj a csillagokat újra elérnem.
Színdarab
Voltam, vagyok, de azt hiszem soká köztetek már nem maradhatok,
Vajon tettem-e olyat mivel bennetek majd nyomot hagyok?
Mossa-e könny arcotok, visszatapsoljátok-e majd az általam irt bohózatot,
Mikor kihunynak sorra, mind a fények, ahogy a darabnak vége.
- Hölgyeim s uraim, ma műsoron volt egy komédia mely szolt egy árva életről,
Egy a lámpa fényénél hasztalan csapongó kosza lélekről.
Lassan legördül hát a mázsás függöny a zenészek, már mennének s végül
Elköszönnek hát ők is a résztvevő színészek
Kegyelmet
Talán már örök éj fedi a földet a napnak utat, nem enged.
Nyílj meg te fekete, fekete, fekete eső, te tüntesd el a világom bűneit.
Kérlek, mosd le az út sarát egy eltelt élet összes iszonyát.
Szárítsd fel a könnyeim, vedd el velük a velem, bennem élő emlékeim
Azt mikor megfürödtem az út porában, csak feküdtem a retkes csatornában
De hát ők voltak azok, akik belényomtak, majd kinevettek,
Már haldokoltam ők mégis leköpdöstek,
De azért is adjon nekik az Isten kegyelmet.
Akár száz halál után is, de adjon még nekik is egy boldog életet.
Mit látsz..?
Mond, mit látsz mikor engem, nézel..?
Látod, hogy félek? Észreveszed bennem a jót
Vagy már csak is a gonoszat? Oh mond,
Mit látsz mikor, engem nézel? Az embert, ki retteg
Vagy csak a férfit ki félelmében, a saját mocskában fetreng?
Oh mond, mit érzel mikor engem, nézel?
Látod az embert, ki szenved s retteg? Felelj nekem,
Mit látsz mikor, engem nézel, s mit láttál, mikor megszerettél
S most mit mikor sorsomra elengedtél? Szenvedtél, mint én
Vagy túlléptél oly könnyedén?
Oh mond mi az minek már nyoma, sincsen?
Mond, mit látsz mikor engem, nézel?
Látod az embert, ki szeret még,
Vagy csak férfit ki élné életét és kérné az Istenét,
Hogy szeresd még.
ÉLEK
Élek a percnek mit veled töltök,
Magasan a kék égen
Az angyalok között.
Élek a szónak mi elhagyja ajkadat.
Élek az óráknak és múló perceknek
Szemedből arcomra hulló könnycseppnek.
Élek a szerelmednek, hogy vég nélkül szerethesselek.
Élek az éteri lényedért és minden becéző szavadért.
Éltem, kóborlón s céltalan, de tudom az életemnek már célja, van!
Élek, mert szeretlek, és ha a szemedbe nézek,
Érzem, hogy ÉLEK
Tavasz
Puszta s kopár a táj,
Szem, embert nem talál.
Odvában vacog a vad
Vár tavaszt vagy megváltó halált.
Köd borítja a földet
Eső szitál.
Kihalt minden kopár a táj,
Tavaszt vár s az első rügyeket,
Mikor édes virágillat
Szállja meg a völgyeket.
Virág szirmokat sodor a szél,
Minden, minden az életről s a szerelemről regél.
Érzed már a tavaszt,
Ahogy a sziklából is tavat fakaszt?
Ahogy átlüktet az agyakon,
Úrrá lesz fagyos hajnalokon?
Érzed, ahogy betölt lelket s szívet,
Hogy nem kell más
Csak az, ki szeret
Miattad boldog s veled együtt nevet?
Néma városok
Kihalt a város üresek az utcák,
Az emberek az igazak álmát alusszák.
Ki-ki otthonában, míg mások büdös csatornákban.
De ők is mind, álmodnak a holnapról,
Egy sokat ígérő, talán szebb napról.
Üresek az utcák az emberek rég az igaza álmát alusszák.
Van, ki csak álmodja az életét
Nem tudván, hogy nem is él, hisz az anyja elvetélt.
Van, hogy álmunk nem múlik nyomtalan.
Ez baj, hisz ha kísért, a boldogságnak útban van.
Kihalt a város némán ásítnak az utcák
Csak a fáradt hold ballag már egyedül az égen,
Siet tovatűnni ő is a végtelen semmiségben.
Igyekszik elszelelni, hisz mára már nem maradt semmi,
Csak a házak az álmok és ti, ti emberek.
Ez a világ már oly békésen szendereg.
Születni
Felrobban az éjszaka,
Tovarohanó éjszaka,
Szédítő álmok otthona.
Ne félj, fogd meg a kezem, repülj velem!
Szálljunk egyre, egyre feljebb.
Oda menjünk, ahol a Hold meghal
És a nap születik.
Oda, hol minden csillag keletkezik.
Hiszen azt akarom, hogy hallja mind!
Te vagy nekem az éjszaka
Csendjét megtörő fuvolaszó.
Te vagy minden vágyam,
Tiéd minden gondolatom,
Mozdulatom.
Rólad szól az életem,
Nélküled, tudom, nem létezem.
Szíved
Ha az életem csak egy csókod volna, kérlek, végezz velem,
Akár ölj meg naponta. Ajkam ajkadba forrva egy csókodba fúlva
Érted meghalnék akár naponta.
Álmomban, kusza vágyamban, felhők felett járhattam
Magamban ébredtem, csókodban élhettem, mert ha az életem mindössze
Csak egy csókod volna, kérlek, végezz velem, ölj meg
S temess néma halomba, hiszen érted meghalnék akár naponta.
Ha újra szívem szívedben ragyogna
Mit írjak ?
Költő volnék vagy ember, ki ha álmodni kell, hát nem mer?
A költő is ember, csak ha hallgatni kell, ő nem mer, mert a poéta szíve
Oly kemény és lásd benne, mégis ott él a remény.
Remény a létre, ábránd a szépre.
Ábránd a szerelemről, egy a világot felforgató gyönyörű lényről,
De már fáradt vagyok, elfogyott a tinta, kimerült a költő,
Mikor e sorokat írta. Fogyni látszik a szó s már lassan üres a lap,
Csak fáradtan kóborol, hátha ihletet kap.
Mit írjak? Mi volna jó?
Hogyan hangzik még szépen a szó?
Istenem segíts,
Lassan elfogy a mondanivaló…
Félnék a világtól
Oh, de lennék inkább gyermek
Ki rosszat álmodott és most reszket.
Ámulva nézném a világot,
Mint az, ki belőle sokat még nem látott.
Homokból alkotnék várakat,
S később majd álmokból.
Oh, bár lennék ismét gyermek
Ki rosszat álmodott és most némán reszket.
Reszket a világtól
Egy neki még ismeretlen magánytól
Ámulva csodálnám a felnőtteket
S kérdezném, miért vagyok én még gyermek.
Oh, de lennék ismét gyermek
Ki rosszat álmodott és most reszket.
Az igazság az, kedvesem, hogy az évek alatt felnőttem
S férfi lettem, gyermeki énem-elvesztettem.
Oh, bár lennék ismét gyermek
Ki rosszat álmodott és most némán retteg
És félnék a világtól
Egy nekem még ismeretlen magánytól
Csak egy vers
Vers vagyok, egy költemény. Rólad s érted szolok én.
Születek szívemből, mennybe szállok szerelemből.
Oh, édes költemény. Te vagy múzsám, de nem is,
Mert forrás a hegyekből, így tőled eredek, belőled születek.
Szívedben élek és csak szerelemről mesélek.
Egyszer karcsúhattyú ringó tavon, másszor
Gyönyörű árny a havon, mint illó árnyék egy angyal kit, míg élek csodálnék,
De lehetsz bármi, ahogy csak én akarom, merthogy vers vagyok
S szívedben születek és csak igaz szerelem, miről mesélek
Ha szeretnéd
Neked adnám az életemet,
Ha szeretnéd.
Neked adnám minden lélegzetemet.
Ha kívánod tied mindaz, ami én vagyok és a szívem
Ami csak érted, miattad, dobog.
Neked adnám mindenemet, a földet és a csillagos eget.
A hegyekben megbúvó kis patakot és azt a folyton fel kellő
És meghaló napot. Azt a napot mely minket összeadott.
Csodamezőkön vágtattam
Rózsavirágként ébredtem, szabadon a világod közepén élhettem.
Nyíltam én a világnak a mellettem ringó kecses violának.
Az egeknek kék tengere a vizeknek kristályként csilingelő mezeje
A világomat teremtő Istenemnek ereje volt az úr felettem.
Rozsvirágként élhetem, mikor oly szabadon
A világod közepén ébredtem.
Csak nyíltam én egy violának, szíved igéző hatalmának
Kiscsikó lehettem álmomban és csak csodamezőkön vágtattam.
Játéka voltam én a csintalan szélnek ennek a kósza kis csibésznek.
Álmomban ezt a csodavilágot láthattam és mégis csak a te szerelmedért lángoltam.
Ne engedj el
Éj kedvesem ringass el, puha csókkal halmozz el,
Hogy fájjon kicsit, mert fájnia kell. Adj egy csókot,
Hogy ne felejts el s törj utat az egekig fel.
Éj kedvesem ringass el, ölj meg te, ha halni kell, de egyedül,
Kérlek már soha ne engedj el.
Éj kedvesem már szunnyadj el, ajkam puha csókkal bűvöld el.
Kérlek, repülj velem újra fel, oda a csillagokon túlra,
El….
Szebb szerelmes holnapért.
Ha vagyonom volna, elhagynám, ha földem volna, felásnám
S belévetném én a hitem, múltam- jövöm s minden kincsem, hogy tulipánként
Virágozzék, egy csepp csókodért áhítoznék.
Nyíljon az életért, egy bennünk élő gyermekért. Kincsekért, mindenért
Egy szebb szerelmes holnapért.
Ha múltam volna, letagadnám, minden hibám elátkoznám,
Hogyha volna újra egy életem, vagy ha csak lehetnék egy piciny virág
A roppant réteden. Szép szavakkal te biztos megöntöznél, féltőn
Puha karral átölelnél. Forró csókkal fel ébresztnél, hogy nyíljak
Az életért, egy szebb szerelmes holnapért.
Ha jövöm, volna, tündökölnék, a mosolyodba napról, napra megfürödnék.
A sárból a kusza felhők közé, éjből, a dermesztő jégből
Messzi a sok ezer néma képtől. Lepkék szárnyán, tigris vágtán,
Bízz én, felköltöznék, ha egyszer, csak még egyszer
Mosolyodban tündökölnék…
Ismét szép lesz?
Korán volt még, hogy keltem a nap heve lustán pislogott felettem,
Feledtem…
Felednem kell ezt az éjszakát, megöl a süket hallgatás,
A nap is oly tunyán váltja fel az éjszakát.
Mond olvad-e, enged vajon-e a némaság?
Napkorong szikrázik, ott hol a hold az imént még oly némán s bénán kullogott,
Lassan tűzben égetté el e világot.
Az utak még kuszán, álmosan tovafutnak, egykoron bennük lüktetett az élet,
De mára ez a világ is az ördögé lett.
Itt-ott tűz volt,
Lángolt.
Talán így is szép volt.
Égett, semmivé lett.
Ismét szép lesz?
Talán „méltó régi nagy híréhez.”
Adj már nekem egy biztató szót.
Adj már nekem békességet, csendességet
Koron s bajokon áthatoló szelídséget.
Adj már nekem egy éltető szót, egy gyilkos korban nekem szóló, cseppnyi
Csak egy cseppnyi jót.
Adj már nekem egy biztató szót.
Tavasz
Puszta s kopár a táj,
Szem, embert nem talál.
Odvában vacog a vad
Vár tavaszt vagy megváltó halált.
Köd borítá a földet
Eső szitál.
Kihalt minden kopár a táj,
Tavaszt vár s az első rügyeket,
Mikor édes virágillat
Szállja meg a völgyeket.
Virágszirmokat sodor a tavaszi
Szél, minden-minden az életről szól s
Szerelemről mesél.
Érzed már a tavaszt,
Ahogy a sziklából is
Tavat fakaszt?
Amint átlüktet az agyakon,
Úrrá lesz fagyos hajnalokon?
Érzed, ahogy betölt agyat s szívet,
Hogy nem kell más
Csak az, ki szeret.
Miattad boldog s
Veled együtt nevet?
Élned kell
Élnem, kell. Én tudom, hogy még élnem kell, hát rejtelek.
Becsukok minden ablakot s elzárom magamba mind, a helyeket
A hangokat, a képeket s a szemedben egykor izzó fényeket, hiszen
Hiába súgnak s üvöltnek te engem már nem hallasz, csak felejtesz,
Talán örökre elfelejtesz.
Neked élned kell, mert muszáj még, hogy itt legyél, de tudd
Örökre a szívembe rejtelek s nálad, hagyom mind az emlékeim,
Hogyha felvirrad az a reggel, mikor mennem kell.
Hátra marad majd minden, ami volt, s ami lett volna még.
Tudnod kel, nekem több kell a pillanat immár nem elég.
Az isten adjon nekik is kegyelmet
Ember embernek mond miért lett farkasa, testvér testvérnek
Mi végre gyilkosa. A gyermek anyját átkozza, de miért?
Az életért a vétkéért, hogy nem vetélt?
Talán már örökké éj feddi a földet a napnak utat nem enged.
Nyílj meg te fekete-fekete, fekete eső, te tüntesd el a világom bűneit
Kérlek, mosd le mind az út sarát egy eltelt élet összes iszonyát,
Szárítsd fel a könnyeim, vedd el velük a velem élő emlékeim.
Azt mikor megfürödtem az út porában, csak feküdtem a retkes csatornában,
De hát ők voltak azok is kik belényomtak, majd kinevettek,
Már haldokoltam mégis leköpdöstek, de azért is adjon nekik az Isten
Mindezekért kegyelmet, akár száz halál után is, de adjon még nekik is boldog életet.
Engedj
Éhezem a szót, az ölelést, mind a puha csókot s a kedves köszönést,
A csendet azt a néma zajt. Oh, kérlek, hagyj, most egy kicsit hagyj.
Hagyd, hogy érezzem az életet, hogy újra élvezzem a holnaptalan perceket,
Hogy rácsodálkozzak megint a létemre. Engedj ismét a csillagokkal járnom
Felhők közül madár módra alászállnom, zuhanom a hangja nincsen létbe.
Engedj újra élnem, a talán még ködös jövőnktől egy jobb sorsot remélnem.
Kérlek engedj, engedj nagyon kérlek, engedd a csillagokat újra elérnem.
Tudsz-e még játszani?
És mond tudsz-e még játszani, az idő végtelen tengerén
A mát, a pillantott megtalálni
És mond tudsz-e még bízni egy szép jövőben?
Élni tisztességgel-békességgel, hinni és remélni tiszta szívvel?
Nincs út visszafelé
Oh, te átok hideg világ.
-Talán már nem fűt az a láng, nem űz az akarás?
Nekem is volt egy álmom, hogy egyszer boldog lehetek, de ki tudja miért,
Ez számomra mégsem adatott meg.
Még oly haloványak a fények. Ez talán az utolsó hajnalom, ami ébred?
Félnek kellene, de valamiért ez sem megy nekem, csak nézem amint a napkelte
Halovány fényei játsznak ablakom peremén, míg át és átjár a vágy
A pusztulás a késztetés majd a tisztulás, de nincs idő máris sodor az ár.
Nincs út visszafelé,
Attól félek innen nem, jövök vissza már…
Rettegek
Néma föld felett az ég, mint korom.
Oh, rettenet.
Néma szájból a jaj, oh Istenem.
Rettegek.
Messze már
Reszkető kézzel érintem kezedet.
Borzong a szívem, mert érzem, talán elveszítelek.
Reszketek, mint a fészkéből kitaszított kismadár,
Mert kit szeretek talán már messze jár. Reszket a szó,
Mi elhagyja ajkamat, majd kóborol céltalan.
Reszket a szó, mi elhagyja ajkadat, de a hajnal jő, irt ad s elaltat,
Féltőn átölel s puhán, betakargat.
A sors Tudom ad még nekünk kegyelmet, addig reszkető kézzel
Óvom lelkedet, s kezembe szorítom bársony kezedet.
Óvom szívedet, de hát menj, ha mégis szólít a héthatár.
Menj, ha hív a vágy s csal a héthatár, de ez a szív, míg dobog
S talán még tovább, téged visszavár.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Kötetben: árnyék és fény
