UTAZOM

Utazom önmagamban.
Utazom a világban.
Szemeim elfordítnám:
a bánatot ne lássam.

Csak az örömre néznék,
de örömben is  -  bánat,
míg fénysínen rohannak
az emlékek, a tájak.

Rajtam keresztül futnak
vonataim: az évek.
Villannak házak, kertek  -
részei az Egésznek.

Tyúk kárál, a tojásnak
úgy örül! Hív egy asszony
szíves szalvétás szóval,
hogy ebédre marasszon.

Lány mosolyog: a Szépség
szívemre ráhajoltan.
Egy tavasz ott nevet fent
akácillatú holdban.

Kis kertek kútvizéből
köszön kakashang-reggel,
s madár szól át madárnak
szépfüttyös szerelemmel.

A folyók Időt hoznak.
Remény csillagos égen.
Jaj, ottmaradt egy csillag
a múlt piros tüzében!

Ottmaradt: mit akartunk,
a szélben mire vágytunk
és, jaj, ottmaradt szívünk,
s olykor kiált utánunk!

Hajnali hídon villog
vonatok, évek lánca.
Utazó önmagamba
nézek, feldúlt világba,

s dúlt világból  -  világba,
mely kába, kapzsi dőre,
Himnuszt is újraköltő
aranyat csörgetőkre,

tört törvényre /mögötte
selyempárnákon szajhák
álmosan omló testük
köntösükből kibontják/,

s vonat-vaskerék villan,
amit dúdol csak ennyi:
ott, ahol becsület nincs,
ott nincsen semmi, semmi...

...ott nincs szabadság, szépség,
csak szolga, szolga, szolga,
s pár lantos, aki Mammont
küldené a pokolba.

Utazom önmagamban.
Utazom a világban.
Utazom közöny földjén,
s ahol elrejtett láz van,

s utaznék messze-messze,
ahol már Lélek látszik
seholsincs-végtelenben:
Szépségig, Szabadságig...






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: kéziratban,