ÉN MÁR A NYÁRBA...

Én már a nyárba vágyom át, a kéknek
fehér álmába, melyen átragyog
a fecskeszó, s virág színhallgatásán
hajóznak piros fénypillanatok.

Én már a nyárba vágyom át, varázsló
nagy szemekbe, melyekben kékfehér
párnán a Csend, s csend lesz a fecskeszó is:
gyönyörű Csend csengőn a szívig ér.

Én már a nyárba vágyom át, az ember
talán mindig vágyott, hogy kék szavak
altassák el, míg lobban, leng a szélben
pirosvitorlás virágpillanat.

Ó, Nyár, Te Nincsek közös kincse, éke,
Ígéret, míg vágykönnycsepp dalba fog!
A szín-hajókon minden elhajózik,
Te is, Szépség, megújulón halott.

Mégis a nyárba vágyom át, e Nincs-be.
Kék körülfog, fehér álomhoz ér.
...és mondd: álmodik majd a fehér kéket,
vagy kék álmodja tovább, hogy fehér?

Én már a nyárba vágyom át, bújócska-
kertek közé, ahol gyümölcs terem,
és cseng a Csend, bűvöl seholsincs Éden,
s felhő-utakra néző Végtelen.

Én már a nyárba vágyom át. Hiába.
Gömbölyű könnycsepp hull. Alkonyi szó
int már szívemnek, vérnek, végtelennek,  -
s Neked, Játék, piros sziromhajó.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.