Bús nõi arc

Beesett arc, sötét, szomorú- esendő
Bendőm homorú, lőré karcos, belőle kiesett.

Élni, nem újdonság talán a férfilét özönét
Elbírni kész medren révész a szent kenet.

Feküdni ide s tova, aludni s meghalni ébren
Csukott szem fölött a száj, vagy fordítva? Nem értem!

Idáig boncteremben henyéltem? Ja, nem, ez te vagy, s a te szemed,
Dupla élvezet, hogy tudom nem haltam meg, s a nátha mit enyémnek hittem tied.

Feküdtél te is holtan, s immár hamvaid fölött sírfödél. Mézes bödönből
Öntöm neked kölcsön a méhnyál hevét, had enyvezzen a humuszból össze.

Könny, ha teszem azt megalázóan kínos helyzetbe hozna, s így taszít,
Borítson szűzi fátylat önző énünk falára a ki így tanít, a térben robbanó idő, a hit.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.