A vágáns dala


A Költészet
Páncélja nekem nehéznek bizonyult.
A Költészet
Páncélja szűknek bizonyult.
A szmokingja csak nem állt jól,
A Költészet
Borától jól berúgtam, barátom.

A Költészet ─
Mélyen aludtam másnap.
A Költészet
Csöndjében riadtam másnap,
Majd három nap bora
Vásolta fogam,
Elestem,
Felálltam,
Bőrdzsekim
Leráztam,
Megtértem ─

A Költészet
Papszava két napig érdekelt.
Kihánytam
Aztán azt is, mi szívbevert.
Leírtam, megbántam,
Nem írtam, megbántam:
Szív így telelt.

A Költészet
Azt mondta:
„Döntsd le apádat!”
A Költészet
Azt mondta:
„Tagadd meg anyádat!”
A Költészet
Súgta:
„Vedd fel a ruhámat!”
kelléktárba vitt,
panoptikumba,
rossz volt ránézni a sok csinált
viaszra.
Úgy lettem vágáns,
Hogy nem kívánkoztam
Viaszba.

Aki itt nem megy viaszba,
Az csavargó lesz, vagy szent.
Lettem csavargó,
Vagabundja a nyelvnek,
A jassznak,
Amit – mióta világ a világ –
Tucatnyian, ha tudtak, tudnak.
Álmodó az ámulatban,
S ámuló az álomban,
Mert mihez is értenék máshoz,
Mint álmodáshoz?

Engem untat a Mérnök,
És émelyít az Uncsi.
A Nyavalygó
Renyhe ásításra hajt.
De felajz a Szent,
Ha tüsszent, vagy kocsi elől
Ugrik épp a sárba’,
Már az égre emeli csontos ujját,
S ott áll ember embernyi magába’.
Hideg ráz a Másolótól
És az eredeti Szartól,
Viszolygok a Hajlongótól,
Kapja Szatír hátulról!
Inkább szájhős Parvenü,
Mint a púderes Tejfel!
Ja, láttam őket egyszer,
Nyáron, éji tónál, önmaguk
És egymás ellen, mint a békák
Brekegtek ezerrel.
Ha tudod, ne kérdezd,
Ki volt a Karmester.

A Költészet
Kutyája lábamhoz sompolyog.
A Költészet
Macskája nyakamban kuporog.
A kutyát sajnálom,
A macskát utálom,
Deja vú, adieu!
Mert a Költészet – miau!-,
Nem költészet – miau!-,
Mert Költészet – vahúúú! –

Öt fiú futottunk
Óriás kukoricatáblában.
Féltünk, hogy elragad,
Vagy költözik belénk,
Aki a sorok mögött jár.
Sosem felejtem azt a futást,
Futottam,
Kifutottam belőled, édesanyám.
Mire lement a Nap, hazaértünk,
De az egyikünk örökre eltűnt –
Ez például érdekel.

A Költészet
sugallta: „Ne hagyj fel ivással!”,
A Költségem
mutatta: „Hagyj fel az ivással!”,
Kicsi szívem sírja:
„Hagyj fel az ivással”,
A Szervezet kiáltja:
„Hagyj fel az ivással!”
Az Agyam lejön papucsban: „He,
vegyél mᒠvissza, én egész nap
dolgozom, veled ellentétben!”
Kéri Sámuel mormolja:
„Hagyj fel az ivással!”,
Döglik az Ördög:
„Pokolba, ivással!
Hagyj fel ivással!”
Diószegi Bónis Mátyás
Rikoltja: „Hagyj fel az ivással!” –
Kérem szépen,
Én nem élek ivással.

Én úgy élek, hogy nem írok.
És úgy írok, hogy nem élek.
De arra lecsapok
- Mint ivó gnúra krokodil –,
Amit költő a Halál vizénél
Írna le. Csak a halott Költő jó költő,
Csak a halott Költő: költő.

A Költészet:
Gömb.
A Költészet
Ahol kezdődik, ott végződöm én.
A Költészet
Fordul a Isten tengelyén.
A Költészet
Ahol végződik, ott kocsmázom én!

(Bár tudja Isten,
Néha olyan furcsa vagyok.
Szóval nem hittem volna,
Hogy én leszek, aki
Eltűnt a kukoricásban.)

Mert milyenek az évek?
Hosszúk az évek.
Milyenek a tízévek?
Hosszúk a tízévek.
Milyenek a százévek?
Hosszúk a százévek.
Milyen az ezerév?
Semmilyen, nincsen ezerév.

Most ülök egy földből kifordult bombán,
- hála az égnek van cigarettám –
és egy Törpe jön felém, kerekezve.
Foghegyről veti oda:
„Hát te mit csinálsz itt?”

A költészet felnyitja szemét.
Én meg lecsukom.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.