Ámulat





állok néha és csak ámulok
a kedvesem előző életén,
a mi életünket megelőző,
távoli életén,
nagykanalas és csip-csup dolgokon,
amiket nekem elmesél
belémkarolva, séta közben,
ebédnél vagy este ágyban,

hogy egy nyáron a szomszéd faluba
kerékpárral átjárt
megfesteni a templomot,
az atya kérte fel,
elkészült,
végül tárgytalan -
(kerekezett
oda-vissza a nyárban,
oda, vissza)

hogy családdal a Mátrában
kisvendéglőben ültek és
egy magas, szikár bácsi a kalapját
az asztalra tette,

látom őt kislányként
falevelet, szines követ,
pillangót,
holt bogarat tartva napkorongba,
mint kincseket,

nagylányként,
hogy szerelmes volt egy fiúba, aki
elvette feleségül,
nem pap előtt,
az Ő színe előtt -

kis szive akkor hogy doboghatott;
ha a cicijét finoman megfogom,
dobogni a szivet én is érzem,
utána nézem a tenyeremet,
most már az övéből is egy kicsi
lenyomat, szóval
nézem a tenyerem és ámulok

a szavain, a szemein, a képein
még az előző életéből,
és a fiúra gondolok, akit
nem is ismerek, dehát csak lehet
valami közös, Isten megáldja -

és van, hogy a gyalogátkelőn
a lámpa megint pirosra vált,
vagy nem hallom
a hozzám beszélők szavát,
egyre csak az jár a fejemben,
a festmény a templomról, világít,
pedig nem láttam, merthogy
lekente sötétzölddel,
de alatta a templom ma is él,
alatta a templom ma is áll,
s itt-ott átüt a kereszt
még az előző életéből,
ezt nézem én - az atya, a fiú,
és a kedvesem nevében -
ámulva.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.