KUNYHÓ

Egy kunyhó, melybe szél se jut,
s a világ kint lakik:
jó volna e kis menedék
tűnődni, tavaszig!

Dunyha dünnyögne. Tél-időt
égetne lelki bent
tavaszvárón, míg kint a hó
fényesít fénytelent.

Dörmögne medvés félhomály,
de csend-elhozta szó
gurulna: fehér lendület
kezéből kék golyó.

Igen! A kunyhó kellene,
melyben magam vagyok,
s magam, és nem búsítanak
tél-törvény holnapok.

Kint fák zúgnának, bent varázs:
már hóvirág-mese
bújna ki, míg forrást fakaszt
az Erdők Istene...

Ó, Kunyhó, melyben Minden ott,
de minden másmilyen:
fellélegző IGEN-öröm
mi rideg kinti NEM!

Hallgatnám, hogy az óra jár,
s nyugalom őz-szemén
álomként kélne ébredés,
halk csengettyűs remény.

Ám kunyhó, álom nincs sehol,
csak hideg lelki kint,
s hajszol a föld, botlik a láb
sötét göröngyein.

A messzeség csillagtalan.
Fák dőlnek szerteszét.
Egyszerre hívom, s korholom
az Erdők Istenét.

Ó, füstös ág, kéreg-korom,
fekete kármadár!
Nem kérdi kő, nem kérdi út:
a költő merre jár?

Utat kunyhóig nem mutatsz,
Neked sem kell mese,
dalos kincs, tavaszámulat,
mondd, Erdők Istene?

Te is más lettél, és szíved
sötét-tanácstalan,
olyan már akár annyi más,
melynek csak árnya van?

Tavaszba tartok, akkor is,
ha nem lesz már tavasz,
s szomorú hó könnyes-dalos
szívekre ráhavaz,

ha józanít a kő-világ:
hogy nincs álom, mese,
Kunyhó, - és forrást sem fakaszt
az Erdők Istene,

ha nem lesz földön ég-virág
többé talán soha, -
Tavaszba tartok! Benne még
a Csillag mosolya.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.