Az utolsó asszony
Nem hittem volna, hogy meghalok egyszer
rámcsapódik a fekete diófa,
s osztályrészem lesz majd a hideg és a
szörnyü sötétség.
Nem hittem volna: megtanulom ezt is,
ahogy enni és járni megtanultam;
nem akartam hinni, hogy végül meg kell
látnom a semmit.
Sötétben nézem furcsa magányom,
reszketve hallom levelek hullását,
hallgatok mindig, és már örökre
fekszem a földben.
Hiába keresel, többé meg nem találsz,
hiába szeretnél, többé nem szerethetsz,
hiába gyötrődsz, hiába zokogsz,
nézed az arcom.
Amitől féltél, bekövetkezett:
vádjaid most már a semmibe hullnak.
Nem tudok felelni többé, hiába
kérdezel engem.
Megpróbáltam, hogy jól szeresselek,
jól hibázzak, ha már muszáj hibázni.
Feléd szaladtam újra, de elvitt az
utolsó asszony.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Élet és Irodalom, 2004/30.
