A magány elégiája

Mióta készülök már, hogy megírjam ezt az elégiát...

Mint aki magára veszi utolsó hófehér ingét,

úgy fogom kezembe a tollat - arra várva, hogy a napok

feketébe öltözött siratóasszonyai lépnek be szobámba,

de csak a magány szürke lovai vágtatnak el ablakom alatt - - -

Most tél van - Jeszenyin kedves nyírfáira

varjak ülnek a szemközti kertben;

úgy élek mostanában, hogy a csókok ízére sem emlékszem már -

számban megkeserednek a szavak

és kiköpöm egykori boldogságom magvait is - - -

Mióta készülök már, hogy megírjam ezt az elégiát...

Úgy alszom el esténként, mint a magányos cédrus,

bár elzarándokolnak kihűlt árnyamhoz a szavak,

álmot mégsem hoznak korsóikban az emlékek.

Rosszul szerettem volna, hogy lehunyt pilláim mögött

mindig úgy jelensz meg, mint aki számon kéri tőlem

az ígért boldogságot...?

Simogatni induló kezed félúton megáll,

mert riadtságot látsz szememben, pedig nem félénkség az,

hanem féltés - homlokom egyre sűrűsödő barázdáiban

gólyaként lépkednek gondjaim és csak a cserépkályha melege

olvasztja fel kissé bánatom.

Mióta készülök már, hogy megírjam ezt az elégiát...

Mint aki hosszú útra csomagolja be vágyait,

úgy kapkodom izgatottan a levegőt - szívem az ötödik bordaközben

dörömböl... le ne késsem valahogyan emlékeim szerelvényét.

Arcod pályaudvarán síri csönd - hó fedi tested vágányait

s újra bejárom azokat; van időm - korán érkeztem, túl korán...


                                                                    Balassagyarmat  ,1981. január 22.










Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: A szókimondás évada(antológia), 1988
Kötetben: Ima bocsánatért (Nyíregyháza, 2003)
Kiadó: RÍM Könyvkiadó