BENNED MÁR NEM HISZEK
Benned már nem hiszek, te télbe tartó,
Ősz Apóka! Gyümölcstelen az álmod.
Dió helyett múltba-hullt koppanása
hallik, s a kék sötétít szilvaráncot.
Almád? Talán volt. Kerek szemmel édes
/vagy savanyú/, - mert élni akar az íz,
az illat, szín.Minden csak élni vágyik,
s a bolond hinta forgása körbevisz.
A folyó lent még ezüst halszemekkel
csillogja csendjét.Egy-egy fán körtefény.
A házakat nézem, mind emberekké
válnak, s a terhük mit sem érő remény.
Ó, Ősz Apó, télbe tartó varázsló,
benned-magamban többé már nem hiszek!
Mint hihetnék? Jönnek az ismerősök:
színlelő eső mossa a szíveket.
Télbe tartasz, Apó? Hiszel a télben?
Nem sejted? Tél sincs, csupán bánatok
vannak volt-hóvilágon, varjúszárnyon.
Hallgat a Csillag, s én vele hallgatok.
Bennetek sem hiszek már egyre kisebb
kis pontocskák, aprócska semmi-nép.
Ó, Ősz Apó, madár-siratóének!
Messzeségen túl van-e Messzeség?
Van-e Távlat, Időt ígérő Álom?
Tapint az érzék, majd magára marad.
Ó, Csillagom, ó, hallgató Királyom!
Nincs-télen túl, mondd, van még pillanat?
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.