Elhagyott telek
Nincs szebb temetés annál, ahogy a fű temet.
Habos hulláma önt el szélfútta kerteket.
Barackfák bronz gyümölcsöt várnak s fényszítt magot.
Kristályüvegcsék nyitnak bársonykék illatot.
Szomorú kerítés az, amely ledőlne rég.
Szorítja, bekeríti a kóborló szívét.
Itt-ott egy léc kinyúl még, tört kéz és görbe hát,
fájdalom púposítja sok domborulatát.
Kis bagoly-ablakokhoz virág, pók, csend vonul.
Oly ismerős e tájék, egyszerre régi, új,
hol az elhagyott hű eb csak ül és néz szegény,
s gyors egérfogak rágnak az emlék szőnyegén.
Amikor semmim sincsen, mit adhatnék Neked?
Zászlós füvek legyőzik a fáradt kerteket.
Lyukas dióból illan a páradús sötét.
Zsákutcát formál egyszer minden volt-messzeség.
Lépted bár megcsodálja kerek hold, estidő -
a jelen gyorsan múlt lesz, hűlt-elfelejthető,
s csak nézed: csillag fordul évek nagy tengelyén,
s kis bagoly-ablakokra hull a gyöngyszínű fény.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: ÚJ HEVESI NAPLÓ, 1999/5