Mama II.

Elkísértünk ma sokan,
a meleg levegőben képed lengett,
s próbáltam előidézni mosolyod,
mentünk a hosszú betonúton,
az elmúlás bántott,
s a hideg kirázott,
mikor képzeletben
magam előtt láttam cikázó alakod.

Virághalmok simogatják már
örökké élő szívedet,
szalagok láncolják össze
álmod színes lepkeszárnyait,
a barna földbuckák
alatt most már megpihensz,
s a távolból, merengve nézed mindennapjaink.

Betegek a nappalok,
tű szúrkál és fáj,
pedig mi vagyunk
a kezdőpont és a véglet
magamtól csak
azt kérdezem:
bennem mikor gyógyul meg az élet?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.