Mama I.
Aljas kis csöppek
nyaldossák a folyosót,
sötét porszemek köhögik tele
a kórtermek taszító sarkait,
csúnya valóságok szomorítják szívemet,
bánatos szél babrálja
a kinti szomorúfáz ágait.
A tehetetlenség miért született?!
Fájdalmat szül minden perc
a szívekben, a szívemben
sír a gondolat,
mint a haldokló óramutató,
úgy láttatja bennem a félelem
az ijesztő, fehér kórházi ágyakat.
Miért nem segít odaföntről senki
vakokért és némákért
tördelte eddig ráncos kis kezét?!
Csöndes test fekszik az ágyban,
súlyos fej nyomja a párnát...
miért hagyod,
hogy benne haljon a szenvedés?!
II.
Április 27
Elmentél örökre.
Éles tűk szúrkálnak
nem tudom megszokni,
hogy nem vagy itt,
gondolataim hadakoznak,
a hangszál tüntet
a könnycsepp kerget
bent és odakint.
III.
Hogy mehettél el,
hogy térhettél le az élet
finomhomokú útjáról,
amikor az éjszaka kibontott
csillaga tündököl az égen,
s odafönt,
Te nagyhatalmú,
kiben bízott szegény: becsaptad,
elhagytad őt már réges-régen.
Miért nem láttad fájó tekintetét,
és érezted óriás akaratát,
hogy tehetted ezt:
megcsaltad az utolsó órában,
gonosz vagy és telhetetlen,
miért szólítottad?!
Leszakítottad egyik karunk
s elhajítottad messze
egy idegen világba.
IV.
Mama!
Elmentél hát csöndben és némán,
könnyes a szemem és nagyon fáj,
hogy lehunytad örökre szemed
az égi párnán.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.