Óda a körforgáshoz

Véred úgy kering, mint nedvek a fában.
Erek? Gyökerek! Hisz húsod a talaj,
éltetőd ölel, beléd kapaszkodik,
markol ágbogak sűrű hálóival.

Nem te nősz fel: benned sarjad a világ.
Nem a gyorsvonat mozog: a táj suhan.
Lélek mozgat téged? Fújtatót a szusz?
Ptolemaiosz vagy, aztán Kopernikusz.
De tudatod tükrét sohasem látod:
ha látnád, nem látnád benne a világot.

Nyüzsgő-hemzsegő rákocskák a vízben:
élet után kapar mindegyik kis láb.
Ha értő füllel hallgatja az ember,
mit fecseg most a felzaklatott tenger,
egyetlen dalt hall csak mindenek felett:
hogy élni kíván, s megmaradni minden.

A kidőlt akác tövében látlelet:
a fatörzs alatt is forr a hangyaboly,
mintha csak forró olajban mákszemek.
Nagy nyomáson, lenn, a tengervíz alatt,
vagy roppant hidegben, túl a sarkkörön,
ugyanaz a forrás tör fel buzogva,
bennünk is ott zúg mérhetetlen sodra,
mert ereinkben együtt fut a vérrel,
akárha csak egyetlen szív dobogna,
egyetlen hatalmas ősi szerv, amit
a Nap lüktető melege nevelt fel,
s most él a Föld felszínén sokszorozva,
száz meg száz csicsergő madártorokba
írva e mindig változó dallamot.
Valamennyi sejt tiszta emlékezet,
s bár magad se tudod, hogy hová vezet,
öntudatlan, mert nem tehetsz mást, ha élsz,
mi beléjük van írva, azt követed.
Hiszen a százéves tölgyfa is több, mint
száz esztendős! Sokmillió év liheg
bordáid lassan táguló terében,
mert ős-szörnyek laknak: minden szerved az.
Nincs min kétségbeesned. És nincs vigasz.
Isten teremtette őket? Nincs szavuk?
Isten szól így hozzád: bennük s általuk.
Sok-sok forrás táplálja létezésed,
hogy élvezhesd tulajdon működésed,
élvezd csak, amíg még élvezheted:
a pusztulás ott van, mindenben elosztva:
közelebb hozzád, mint a lélegzeted.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.