"A nagy zabálás"

Fogaim között forgács pereg.
Kettészabtam az asztalt,
ahol tollam nyomán révült munkáim születtek.

Szájjal tépett oldalak.
Papírhalmok. Őrjöngés és dúlás,
tajtékzó zabálás.

Felőrlök mindent.
Éhségem kielégíthetetlen,
gyomrom maga a semmi, tátongó szivattyú.

És csak harapok és tépem
szét embertársaim,
életem filmkockáit habzsolom betelhetetlenül.

Júlia rémült.
Sikít, de mintha néma vásznon nézném,
így komikus. Kisírt, dühödt arcát
mélységes közönnyel szakítják szemfogaim.
Töröm kezét, nyakát, s oroszlán-fölénnyel
csámcsogok a halmon.

Még mindig nem elég!
Szüleimre török, baltával ölök,
s főtt húsokat tömök
kínnal rángó pofámba.

Szörnyű ez az éhség!
Elviselhetetlen!
Már tárgyak, ártatlanok,
egész környezetem hada sorvad
égő beleimben.

S szemem egyre forog izzón újabb fogás után.
A vérben cupákot, csontbeleket szopok,
mint egy ősi fenevad.
Ruháim rongyok,
hangom csak hörgés
és még mindig... mindig kell az evés!
A kiirthatatlan, örök fájdalom hangjával
- tombol bennem az éhség! -

Karom harapom kéjjel és gúnnyal,
hogy nem fog ki rajtam a véges tér.
Ha kell, magam tépem szét!
Csonkítom a testem,
eszem, ahol érem.
Már csak száj vagyok
és habzsolok, zabálok
és szellem-szemekkel tekintek körbe
lakomám fölött az őrült ürességbe,
s falánk, menekülő lényem tovaszáll,
s látom: egyedül vagyok.


(Corun, Bp. 2005-03-16)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.