MADÁR

A szív mindig egy madarat
hív a zöldhangú fák alatt,

míg fent nyugtalan kék selyem,  -
s hisszük: életünk végtelen.

A szív egy ég-madárra les,
szárnyas-csodás csendet keres,

míg fent felhőkből hegy halad  -
fehér, szélvitte gondolat.

A szív rá, e madárra vár,
ha borús-sötét lesz a táj,

s rajta a korbács villan át,
lesújt, dörög, lélekre vág.

A szív mindig csak várja Őt:
a szárnyas-csodás nincs-Időt,

titok-nyitó nyugodt szemét,
melyben béke és messzeség,

de nem hozza ringó ölén
reménytelenből új Remény,

Tavasz-bimbó, gyorslángú Nyár,
az sem, ha Ősz pirosa fáj,

s nem csillantja fel tollait
a Tél, ha zengő hó vakít...

Ó, nincs-Madár, te kincs-Madár!
Míg hiányod szívemre száll,

versem küld feléd fény-mesét,
suhanó selymek énekét,

zöldhangú fák fészek-dalát,
min kékfehér tánc ragyog át.

Így békül lassan két halott:
te nem jössz el, én nem vagyok,

közös Nincsen sír könnyeket,
s a cseppje csillagá lehet...

Néked is, ó, te Nincs-Madár,
nincs-égi kincs csillaga fáj?!







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.