SZOBÁK

Szobák, kis börtönök vagy elképzelt menedékek!
Ablakon át a bentre hóláng-csend ráfehérlett,
majd később sötét párnán álmodott kint a Messze,
s a csillagtenger-égen volt-Csillagát kereste.

Ültem a kis szobában, tűnődő önmagamban.
A bajokon tűnődtem.Az élet az, ha baj van?
Mikor az öröm tiszta, gondtalan, az nem élet:
az már ajándék-perce csillagos messzeségnek?

Kályhánkban kis sziporkák, mormogó fahasábok...
A résen át a tűznek bús fénylelke világlott,
a szél befújt, a résen kiszökkent ördög nyelve
csúfolódón a vágyra, csillagos szerelemre.

Akkor nem láttam, csak most, menedék önmagamban:
falak tágulnak, ország otthontalan a bajban,
s az öröm piros perce, az elmaradt ajándék
nem jön, és talán nincs is olyan ki erre vár még.

Szobák, külön-külön, de összefolynak a képek.
Ó, börtön-valóságok, elképzelt menedékek!
Ó, te kisbetűs ember, ki is szerethet téged?
Oly sokszor megtagadtad csillagos messzeséged!

Én hittem, hogy szeretlek.Ülök a kis szobában.
Egy gond-lehúzta szívben ma is csillagos vágy van,
egy hajléktalan szívben, amelyben mégis ének,
Egyetlen Csillagisten, szépséges Messzeséged!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.