Háborúban ugyan nem vettem részt, de hadiállapotban lévő országokban többször megfordultam.

Akkoriban volt, amikor a MAHART azért vett három, selejtezésre jócskán megérett hajót, mert a „csöves áru” szállítása az araboknak olyan jól fizetett, hogy amennyiben három-három fuvar után ócskavasnak eladják azokat, akkor is nagy a nyereség rajtuk. Akkoriban volt, hogy Jaffa és Haifa kikötőinek érintéséről le kellett mondanunk, ha a hajónaplókból kiderült volna, hogy a hajó járt izraeli kikötőben, kitiltották az arabok.

Emlékszem, Szíriában part mellett álltunk, helyhiány miatt egy odavalósi kisebb hadihajó ránk kötött, mi ettől rakodtunk békében, én voltam a watchmen – őrséget adó matróz -, amikor megszólalt a légvédelmi sziréna. Éjszaka, égtek a lámpák, indultam lekapcsolni azokat, jött velem szemben egy arab pajszerrel, a lámpákat akarta leverni, amikor megfogtam a kezét, rám emelte a vasat, szerencsémre a kapcsolót a másik kezemmel éppen elértem, így nem ütött agyon.

Aztán a hadihajón a katona beugrott a gépágyúba, forgolódott vele, kereste, hogy mire lőjön, akkor rémültem meg igazán, a kis hadihajó olyan siralmas állapotban volt, hogy a saját lövésétől is elsüllyedt volna, de arra is gondoltam, ha ez itt lövöldözni kezd, ránk dobják az első bombát.

Lefújták a riadót, de abban a félórában nem tudom, hogy ki volt ember, az biztos, a másikat senki nem tekintette annak.

Apám – aki a másodikban tán az őrvezetőségig vitte - mesélte, ha előretöréskor egy ház mellé értek, először egy kézigránát ment be az ablakon, utána kérdezték, van-e otthon valaki, ember volt-e a katona ott kint, mert, hogy bent már nem volt olyan, az nem kérdés.

Nagyapám még az elsőből hozott egy tisztikardot, nem a saját hadifelszerelése volt, hiszen analfabétaként tiszt nem lehetett, zsákmányolta? Egy lelőtt tiszt mellől, a véréből vette fel? Amikor emlékként bánt vele, akkor mennyire volt emberi?

Amikor a katonáknak megtiltották, hogy kifényesítsék a szuronyt? Innen a mondás, olyan, mint a rozsdás szurony, hoz is, visz is, ez mennyire emberi?

Amikor a NAKSOL hivatalos elismerése húsz évig tartott, mert egy égési sérülés fájdalommentes gyógyulása nem lehet közkincs, hiszen egy halott az ellenségnél csak egy veszteség, de egy üvöltő beteg három másikat köt le, az mennyire emberi? (Ja, és amikor a NAKSOL ellenfele a napalm vagy a lángszóró?)

Amikor a modern hadviselés olyan pontos célzást tesz lehetővé, hogy utca-házszám-emelet-arcfelismerés, de ezzel a fegyverrel egy kórházra lőnek? Az mennyire az?

Szóval egy háborúban semmi emberi nincsen. Az emberek helyét számok veszik át, és a pontos számokat azok tudják, akik a régi hadvezérekhez képest nem ismerik azt a vezényszót, hogy „- Utánam!”, maguk elé, maguk helyett küldenek százakat, ezreket, de afelé hajlunk, hogy elég lesz csak gombot nyomni, na akkor, emberiség híján az eredeti kérdés érdeklődés hiányában el is marad.