Tisztelt Tanárnő!



Nem kétszer lőtt rám.
Haragom egyre nőtt,
négy éven át irtott tűzzel-vassal a gyűlölt nő,
míg vérem lassan felhevült.

Akkor még féltem.
Hiszen a markában tartott.
Időnként csavart rajtam egyet-kettőt mielőtt
egy buktát bevarrt ott.

Én szűkszavúan vettem.
Mást nem is tehettem.
Ellenőrzőt le!
Intőre föl!

Ő látta a jövőm.
És neki tetszett!
Metszett arcán kéj s öröm
terült.

Látta a jövőmet: én, a jószág.
S én, balga barom!
Odaadtam volna a karom, hogy
visszaszólhassak neki:

Utoljára buktatott meg!
-először álltam volna ki magamért-
Megtaláltam a hangom, Tanárnő! Te! Te…
-de nem hallhatott.

Akkor a fejemben léteztem csupán,
csordultig szavakkal, s így évek után
ledöntött falakkal körülöttem, már
képes vagyok megköszönni neki.


Mert ez a tűz terjedt bennem tanárrá.
Ezt tőled kaptam, Kolléga! Ugye hallod?!
Százakat buzdít a hangod fonákja,
és ezreknek vázát építem veled!

Hatalmas voltál,
nekik hatalmat adtam
fölöttünk. Tartást!
A tartalmat ők töltik meg.

Köszönöm Kolléga, hogy voltál! Isten áldjon érte,
mert most már, általad én is vagyok.
És ők is lesznek, általunk nevelve gyermekből
emberré, kicsikből Nagyok.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-08-14 10:11:27
Utolsó módosítás ideje: 2025-08-14 10:11:27