Pandemonium /a pokol elszabadult/
Múlttá málló csillagtörmelék vagyunk,
ösztönpanírba forgatott jövőtlenek,
sorsunk csapása lefelé meredek.
Csalódott sikoltásokat hallgat az est,
tenyerében fénylő gyászszalag,
vízszínű szemeket hordoz a magány,
a penészlő sikátor bűnöket farag.
Egy billegő kabát lelket tépked,
amorf teste tompán lehull,
e kétségbeesett éjszakán,
a mélyen ülő erkölcs lazul.
Hamuvá pernyül az ismeretlen,
meztelensége, mint a habzó fény,
feltartott kezekkel álldogál,
az univerzum peremén.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2024-07-19 10:41:20
Utolsó módosítás ideje: 2024-07-19 10:41:20
