Mily tolvajok...

Mily tolvajok lopják a múltból álmos
kályhánk tüzét, a sültalma szagát?
Diófa-árnyat. Gyermekszemű lángot.
Szvak hitét. Száll kormos némaság.

Gonosz manók elijesztik a gyíkot:
fényes füvek honából messze fut.
A volt-kert ködben, gúnyoló lidércek
orrunk előtt becsukják a kaput.

Kié a Kéz, mely úgy kifoszt ma mindent,
hogy halódik élő, élettelen?
Miért csak Könny, e bánatcsillag-osztó
csillan velünk el át az életen?

Miért érezzük, hogy minden hiába,
az Ész prizmája akármint ragyog?
A Múlt adna, de rémítő tekintet
bilincsbe verte, megbéníttatott.

S én is, gőgös, elfáradt dal-varázsló,
csak azt látom csillagos könnyön át:
évek pirosát lopják  -  ifjúságunk,
álom és méz ringó gyermekkorát,

a kis gyíkot, mely menekülne zölden
lobogó fűben sötét fák alatt,
a szélvitte  ágas diófa-árnyat,
tűnő, tünődő lepkeszárnyakat,

s a csendet is, e parázsszemű békét.
A kályhát, melyen alma sült nekem.
Neked, nekünk. Könnyét küldi a forrás:
szívbe rejtett legyőzött győzelem.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: ÚJ HEVESI NAPLÓ, 1999/11