Csillag

odafent az égen sok csillag ragyog,
mint fekete szobában, apró gyémántok,
némelyik szikrázik, más halványan dereng,
s van amelyik körül egy kisbolygó kereng.

fakó bolygó voltam, s róttam az eget,
fényes csillagokat, ó, láttam eleget,
mígnem egyszer aztán - áldom e napot
megpillantottam egy kedves csillagot.

nem volt se túl fényes, se túl ragyogó,
s nem keringte körül apró kisbolygó,
magányosan állt az égbolt közepén,
szomorúság látszott fátyolos szemén.

közelébe mentem, rám mosolyodott,
mosolyától szívem szikrára kapott,
megéreztem akkor:  nő a vonzerő,
s egyre közeledtem, mint földre hulló kő.

körülkeringtem hát, forrón, hevesen,
s szívem rejtekében nőtt a szerelem,
csillagom fénye is fel-felragyogott,
bolygóm felszínére elhozta a napot.

ám akkor felbukkant egy régi égitest,
helyzetem azóta szomorúbban fest,
csillagom fénye már nem engem ragyog,
ki közénk lopta magát, arra mosolyog.

sápadt bolygó lettem, fényem megfakult,
napos felszínemre sötétség borult,
de nem adhatom fel, vágyam, s álmaim,
hátha visszatérnek boldog napjaim.




...Ha az ember boldog, nem ír verseket,
   hasznosabban tölti el a perceket ...






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.