A forrás éneke
A bükkfák szürke törzsét
átölelte a kék,
úgy hallgatta a fényben
a forrás énekét.
Föld alól feltört szépség:
a víz ezüstje vitt
hangokat, éber álom
csillogó cseppjeit.
Árnyékot égetett el
zöldarany lángú táj.
A szürke bükkfatörzsön
sétált egy csöpp madár.
Egy kőre ült a tündér
és eljátszott velem
bújócskát éber álom:
seholsincs életem.
A mélyből feltört szépség
csengett szívembe át:
vitte a víz ezüstje
énekét, csillagát.
Alkony jött, égi bánat.
Pirosat otthagyott,
s az is szívemig csengett,
szívemig ragyogott.
A forrás énekével
mentem nagy hídon át,
hogy hazámat keressem:
egy üldözött hazát.
Dalolt az égi víz fent,
fénylett csillag-szava,
s lent is zengett a forrás
éneke, csillaga.
A kék lassan sötétült,
s egy nagy szemben a Szép
szállongó feketében
kezdett holdas mesét,
s tudtam: hűtlen hazán túl
van egy másik Haza
a szívekben, s felette
a Szépség Csillaga.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: ÚJ HEVESI NAPLÓ, 2000/7
