TIHANY
Nem tudom én, hogy a fű nőtt-e rá ily szabadon a csendre,
e sóhajtó felhős kékre, - vagy a csend
sóhajtotta kékjét fentről e lengő fűrengetegre
amikor erre ment.
Nem tudom én, ha ragyognak a gyíkok, hogy gyíkok ragyognak
vagy bőrükön átnéz egy másegű ég,
és miért is hiszek én, oly sokszor becsapott királyfi,
nektek, tündérmesék.
Meddig szomoríttok gyöngy alkonyi esők, fényhavazások,
ködbeli erdők s hegyek, - kicsik, nagyok?
Olykor oly messze vagy csillag, - tűnődöm: te vagy valóban,
vagy csak utánzatod?
Kinézek még szemem szorongó, elfáradt ablakából.
Gyöngy eső tűz, újra fáj távol a tó.
Elsóhajtja kékjét a csend. Valahol szívét kitárón
szól egy tárogató.
/1978/
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
