TÛNÕDÕ

Tavak. Vitorlák. Elvágyódsz-e, fecske,
szárnyadról szikrát kérő végtelenbe?
Fűszálakból szőtt idő, lepkeháló,
rabod a felhő, egykor messzeszálló?

Hegyek. Szempillák. Csacska óriások,
most árnyékomra köveket dobáltok,
mert egyszer  -  látón  -  fületekbe súgtam:
a hegyeken túl annyi-annyi út van?

Akár szerettek, akár nem szerettek,
csak ezt adom,  -  a mosolyom, s a kedvet
csillagra várni és szólni a fényben:
már majdnem az...de azért nem az mégsem!

Emlékeztek? Néztük a nagy-nagy órát.
Ti és én. Mind. Tenyerünkben manócskák.
Mutató járt s a nagy számlapon ott
sohsemvolt táj szépsége ragyogott.

E táj, idő emlékeként merészen
virág nyílik hókesztyűs tündérkézben.
Kosarában hány gyümölcs ottmaradt!
Zászlóinál sem volt még szabadabb.

Fecskék szállnak millióröptű égen
piroson át a kékesfeketében.
Bár nyílna szem, mely látón messzelátó!
Hol az a táj, s miért lankad a zászló?

/1979/






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.