VIRÁGOK FORRADALMA

a percet hozom, nyújtom át Neked
amely számomra a legkedvesebb:
csillagport hintő, gyémánt, büszke ég
karcolta lelkem opálüvegét
miért küzdöttem, hittem, hogy halott
megaláztak kicsinyes bánatok
s ahogy mentem a szürke úton át
tűzbe hamvadtak képzelt paloták
a szavaimat nem leltem sehol
éreztem, sorsom tél felé sodor
a gyémánt, büszke, hideg ég alatt
veszteni véltem hitet, vágyakat
s konok, bolondos, furcsa önmagam
szívemnek  -  véltem  -  növő árnya van...

de a park fái fölébem hajoltak
tó-tükrét láttam távol holnapoknak
s észrevettem: a parázsló virágok
ringó pirosa mint gyújt lassú lángot
s mint kélt a láng, mint éledt egyre szebben...
bánatot perzselt ujjongó szememben
s mint lett az ének görnyedt fák alatt
gőgösből büszke, fogolyból szabad!...

libben a fény lassan szemedbe nézek
szebb ámulatban nem szólt még az ének  -
Téged áldlak s a virágok hatalmát:

a Szépség szelíd, tiszta forradalmát

/1964/






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.