Hitbéli számvetés

I.
Katolikus vagyok,
tehát a helytartó egyház tagja,
az, ki mégis elvesztette nagyszülői házát.
És ki asztaltól, ágytól különválik,
vagy méltatlanul házasodik: szörnyeteg (erkölcsi értelemben).
Hisz ki  hitét nem védte – parázna!
Rablóknak engedte át az oltárt:
a  Lélek átlényegülését,
s eltékozolta álmai netovább-ját: az  eszményt.
A férfi szerzett púpjából fényesen megélnek,
s sok mismás után, ha már megunták,
odább állnak, magukkal víve a zsákmányt.

Holott az élet teljességet akar.
Cserébe nem nyomort, de bátorságos, kölcsönös haszont.
Bizalmat! – megnyilatkozót
(a láthatatlan láthatatlan’ épít vagy roncsol),
és bizton ítélhető jót (az igazság formákban újul).
Mert a hitnek érve és mértéke,
ha az életmód romokból újból épül
(a munka méltósága kiteljesül).
A moralizálhatatlan egzisztencia
megcsúfolja a szentségeket –
mint Vér és Bor és Tűz és Kenyér!
Az üdv s kegyelem magamaguknak
Istent szublimálnak.
II.
Ne a megnyomorítót, mindig a védtelent,
ki reszketni is fél, panasza elszorul,
éltébe-holtába hamis jog nyomul, és szétfeszíti
a megszokottat – rendből káosz! -,
  míg csikorgó imamalmok darálnak
lisztet, ideget, túlélni-vágyat…
Őrült örömök őröltjei,
szenvedélyük füstje Sárkányt ereget,
ám a gyász nem múl’, a hamut felszedi a szél,
s a Mindenség Fiát szófordulat idézi ismét:
Istenem, csak még ezt az egyet…!
Lettem a múltnak bírhatója,
viseltes emlékezetű, konok,  
felejteném a sok sziluettelen gazságot,
s nem fejtem fel ( nem is nagyon értem)
az igazságszolgáltatás gépezete földi,
de ott fenn a magasban a Szellem
égitest-vigasz megannyi lénye lényege,
felsejletlenül is tündököl.

III.
Nem lepődnék meg egyáltalán
(nem cselekszem meg a bűnbánat aktusát),
ha kitagadna az egyház,
mert ki kárvallott ugyan,
az nem elég tudatos hívő
(tehát hitetlenség áldozata),
bűnnel hasonult.
Azaz patologikus, az egyházközség átka,
sok benne az elvakult érzelem
és elvadult a eszmevilága.
A liturgiát félálomban éli,
s az átváltás szentsége nem járja át tudatát,
a rosszat jóra cserélni mélyhitből,
s a jót a rosszból kilomboztatni.
Vétkek csöndsúlyának mulasztása,
a lelkiismeret darázsfészekbe nyúl.
Beismerem azért mégis kínból:
szétcsúszott az arcom – már nem
könnyesedem könnyen,  kiszikkadtam,
s tudom, az Isten ezzel büntet,
hogy nincs igazi érzemény.
Csak az anyám képe állandó,
néz rám – mint régen –
hallgatagon és megbocsátón.
IV.
Három óriás halála nyomaszt,
Cirill atya után maradt mama holt teteme,
de ő legalább feloldoztatott.
Anyám esetében ez elmaradt,
morfiumozták, eszét-testét ette a rák,
engem elküldött boltba, tökfőzelékért,
mire hazaértem, nővéremékre leltem:
Bőgd ki magad, meghalt az anyád. úgy könnyebb!
Apámnál is elmaradt a kenet, pedig hosszan,
keserves szenvedéssel betegeskedett,
hosszan, s nővérem letekerte a kötést,
és megnézte a műtéti fejsebet.
V.
Vagyok vigasztalan árva,
ki a gyászt minden napra legyártja,
örömtelen apa, magába zártan.
Lezárult egy-két nemzedék.
Jöhetnek a gyötrött örömök.
Itt vannak bennem a temetők.
Halottak napja. Mécsesezek.
Nehezen pótolt lakásban élem a kietlent.
Itt a régi fejfátok.
Az újan állított antik kereszt
vigyázza örök álmotok a sírkertben. És bukszusbokor.
Én meg, mint Hold bátyó, gyakran virrasztok.
Élve halódom a teleholtak után.
Mi vagyok hát? Én se értem.
Üdvözlégy, Fájdalmas Olvasó!
Ámen.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-05-21 07:49:10
Utolsó módosítás ideje: 2017-05-21 07:49:10