Haragvó affinitás

Mikor felsírsz, könnyekkel áztatsz el.
Lelkem mélyén szipogva felzokogsz,
dörömbölsz, hogy vegyelek észre.
Nem én vagyok az, te, aki bennem lázad,
téped feszülő szegycsontom tartó pilléreit.
Ellenem.

Kiterítem lelked száradni lelkem kötelére
s engedem, hogy légy a Nap
e kétes ragyogásban, lengesd a szelet is.
Hozz rám fényt, meleget, hogy megtisztuljak
anyám vásznaként a nagymosásban.

Mást nem tehetek. Tudom már, ki szeret, ki átkoz.
A szellő simogat, viharra még várok.
Nem kell, hogy te légy az, Néhány szó dúl csak
kanálnyi vízben. Szomj gyötör fulladozón,
míg veled vitázom, magamba fojtanálak,
hogy hallgass, hisz érted hallgatok.
Nem ellened.

Tudom, így, vagy úgy hibázhatom én is.
Rád hagyom.Te bölcs vagy, elismerem.
Sőt bölcsebb önmagadnál, hisz úgy fogadsz
el engem minden indok  nélkül,
mintha megtagadnál.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-01-23 18:18:03
Utolsó módosítás ideje: 2017-01-23 18:18:03