BÚCSÚKÉK

Őszben a szilva mélykék  -  búcsúkék,
s a kertnek mesélgeti életét,
nem különöst, mégis varázsvalót,
az árnyakon fényt átcsillogtatót.

Bokor rábólint, meghajol az ág
és volt-tavaszban képzeli magát,
mikor álmodó, új kék született,
s méhek vittek virágüzenetet.

Ó, égi kék! Már magam sem tudom
hányszor mentem a csalóka úton,
s hittem: kézenfognak tündérkezek,
s utam szabad kékségbe átvezet.

Nem hiszem már. Sötét a szív, s a kék
szintén sötét. Sötét a messzeség.
Sötét a szó, varázstalan való,
s ősz-búcsúkék lemondón altató.

Tudom, jó volna egyszer hinni még,
ha új bohóc-kék zendít új zenét,
a látszatot: tavaszt ébreszt, ragyog
szívsötétnek fehér pillanatot.

Igen, tudom, jó volna hinni még,
hogy kinyílsz egyszer távol, csodakék,
s szavak helyett Te jössz, igazi Szó,
szívmélynek is reményt csillogtató.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.