Pont jó

Buszra várok, megint korán jöttem.
Éjjel kettő. Az álom még riaszt.
Kóstolgatom az  ázott utca szagát,
kabátomon az olcsó méhviaszt.

Emlékszem még, néztem ahogy alszol,
a koszos szoba ránk borult lazán,
találgattam, éppen miről álmodsz,
s mire észbe kaptam, szádhoz ért a szám.

Ízlelem, hogy tényleg itt a vége.
Elhaltunk, mint egy gyors szeretkezés.
Megpróbálom játszani a múltat,
mert úgy érzem, még más szerep kevés.

Nem tudom úgy mondani, hogy elhidd,
mert talán már én magam sem hiszem.
Bármit tennék, nem változik semmi,
és nem lesz már a régi semmi sem.


Mégsem izgat, mért történik mindez,
nyugodt vagyok. Ez a lelki alkatunk.
Nem is kell, hogy én legyek a fontos,
ha ketten nélkülem boldogok vagyunk.

Lehet, tényleg nem hiszem magam se,
s az, ki nem hiszi, tenni sem meri,
de bármit tennék, nem változna semmi,
és ez nekem túlontúl emberi.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-01-30 12:04:11
Utolsó módosítás ideje: 2016-01-30 12:16:49