Frissensült

Indulatos közhelyként indultam; hátamra felkaptam egy szelet
szelet, mert az olyan heroikus, hisz lobog. Haboztam. Végül
nem rántottam fel az underweart – kint úgyis az undor várt.
Elindulok. Megyek. Mindig csak megyek. Olyan ez a mindigem, mint
a menetrendek – állandók, vannak, de mindig máskor indulok és mindig
máskor érek oda. Állandóan változó állandóság – ez vagyok én.
– – Az aszfalton nedves lábnyomok hemperegnek; kéjesek…
ismerősek... Követni akarom őket. Még tocsogok bennük; tetszenek,
megfogják a beton báját, amit egyébként rühellek. Vajon ki pingálta
ezeket ide? Hogy mit látok pontosan míg követem őket?
Dzsungel-lábnyomnyi elégedetlenséget.
Itt sosem érhetek végig, mert már végigértem; csak az a baj, hogy
még mindig folyton végig akarok érni. Ilyen az én. És te is én vagy.
És ha már te is itt vagy…
Mondd, hányszor kell még elindulnom!? Hogy ne ide érkezzem.
Mondd, hányszor kell még elindulnom!? Hogy többé ne kelljen.
Frissensült vagyok az idő étlapjáról. Úgy a tegnap, a ma, a holnap.
De most leginkább a most. Ez mostoha? Mikor? Most? Soha.  





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-12-17 23:23:12
Utolsó módosítás ideje: 2015-12-17 23:23:12