ALKONYKERESZT

Az erdő hallgatott.
A rét is hallgatott.
Csak színével mesélt
alkonyom, alkonyod.

Színében szíve ott
dobogott, halk csoda:
pirosló csillagok,
pirosló otthona.

Az erdő hallgatott,
s bennünk is hallgatott
pirosló csillagom,
pirosló csillagod.

Valami bölcs varázs,
mit nem sejt senkisem,
fénylett fel szíveden,
fénylett fel szívemen.

Láttam: minden sötét,
láttad: minden sötét,
csak bennünk ég tovább,
fáj egy gyönyörű ég.

Tudtad, hogy szólni kell,
tudtam, hogy szólni kell,
bár ezer kéz sötét
keresztre átemel.

Alkonyom, alkonyod
míg gyúlt szóval mesél,
piros keresztre hull
és sötét lesz a vér.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.