KARÁCSONY SZEME

Gyertyafényen át Karácsony szemét
nézem,  -  hogy benne milyen messzeség.

Kint ég a hold, mélykékben hó dalol,
s hívó sötét száll múlt-fenyők alól.

A benti fán is múlt sír vagy nevet,
szikrák szórnak csillagtánc-éneket,

s csak én tűnődöm el a gyertyafény
lobogásában Karácsony szemén.

Fáradt, öreg szem és kacsint nekem.
E jelet más nem látja senkisem.

Hadd higgye sok szikrás-ifjan merész
tudatlan, hogy e Nagy Szem szívbe néz.

E nagy-nagy szem nem néz szívekbe be,
hiába vallja gőgös hit-mese,

csupán csak jó azt hinni: valahol
kigyúlt szépségű hóezüst dalol,

üveggömb cseng, csillog a fecskeszó,
s minden évszak hangja szívig ható.

Jó volna hinni balgán-boldogan,
hogy életünk majd fénybe átrohan,

s rólunk is mond a szem mosoly-mesét,
ha kitárul eltitkolt messzeség,

s felszáll a lélek, a test elmarad,
s öröklétben csillagzó pillanat.

Fáradt öreg szem, Karácsony szeme,
e szép mese hány élet mindene!

Ám Te jól tudod, hogy milyen a vég.
Jobb nem látni az emberek szívét,

mert nincsen híd örök szépségbe át  -
egyetlen könnycsepp maga a Világ.

Én is jól tudom, bús és meggyötört
varázsló, akit már kíván a föld:

e lét-időből egy könnycsepp elég,
mert titkokba zárt minden messzeség,

s bárhogy adnám, nincs adni már kinek
a dalt, a piros eszmét, szívemet,

s e daltalan földön ha meghalok,
egy könnycsepp sem lesz mely értem ragyog,

míg vers viszi a végtelenbe át
álom, Karácsony fenyőillatát.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.