HANGYÁK

Néztem: a borsó zsenge hüvelyén
áttűnődik zöldajkú enyhe fény.

Rigócsőrökből gyöngyös fütty szaladt,
s fűszál élen szikrázó pillanat.

Egy hangya ment és újabb hangya ment.
Háta mögött hagyta a végtelent.

A nap bebújt, a nap kibújt, a nap
felhőujjakról szórt szét árnyakat.

Pipacs röppent elém a kéken át.
Hivalkodta cigányos pirosát.

Egy hangya ment és újabb hangya ment
és csáp tapintott újabb végtelent.

Néztem: a borsó zsenge hüvelyén
kék árnyakat csókol az enyhe fény.

Szememben borsó, hangya, semmi volt.
Cigánypiros is benne kóborolt.

S egy hangya ment és újabb hangya ment.
Kérdőjel-csáp tapintott végtelent.

Néztem: a borsó zsenge hüvelyén
imához térdel a zöldajkú fény.

Nevettem rajta, én, büszkén pogány
egy térdreomló ország homlokán.

Tudtam, hogy minden szemben ugyanaz
a hangya, borsó, nyár vagy a tavasz,

csak más a szó: a csalás, öncsalás,
más érdeket zsongít aranydarázs,

s a tény marad, akármily fénytelen:
a hangya lét csak ment veled, velem,

szemekben borsó, hangya, semmi volt,
a szépség lángpirosban kóborolt,

s hogy este lett, a kezek keretén
kereszt sötétlett, becsapott, szegény,

s a hangya ment, egy örök bolyba ment,
magára zárt sötétet, végtelent.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.