Goethe-parafrázisok egy témára


-Írta egy kortárs ismeretlen szerző 16 éves korában-



I.

Valamennyi ormon némaság honol. Habár lenyhe szél játszani
kezd, elnyomja őt a bölcs tölgy dús lombkoronája.
Állj meg mostan; nézd, mint búvik a nádi madárka. Várj s
meglásd, magad is nemsokára nyugovóra térsz.


II.

A szirtek mind hallgatagok. Tán ha langy szellő is
rezzenti az ágat, csendben gunnyaszt mind a madárhad.
Most állj meg, hajtsd le fejed,
hányattatásod mára bevégeztetett.


III.

Némák a szirtek. Szellő dajkálja a fák lombkoronáit,
mélyen üli fészkét a madár s hallgat. El-el tűnődik a
megfáradt erdőkerülő, majd nyugovóra tér, s álmában
büszkén célhoz is ér.


IV.

Hegy és a völgy áll magában, puszta csendnek kapujában...
Lágy szellő lipinkáz, megzizzen egy ág is, mégis a helyén
ül fészkelő madár is. Állj meg, kérlek vándor, hajtsd le
ide fejed, az éj leple alatt magad kipihenhed.


V.

Némák a szirtek túl hét határon. Bólogat néhány fa, őket
                                        -mint egy álom  - egy csöpp fuvallat körüljárja lágyan,
ámbár fészkét üli már a madárhad s meg se moccan.
Immár a te napod is végére ért, hajtsd le fejed ide,
takarjon zöld levél. Ez éj leple véd meg valahol,
mígnem holnap tovautazol.












VI.

Ha a szirtek aranyfehér némaságán áthatol egy holdsugár,
beállt az est. Noha az eltévedt szellő pajkosan játszani
kezd, de elnyomja őt a tölgyes komor erdő. Egy nagy súlyú
test. S e test paránya egy kicsi-kis madár, faág dajkálja,
karján szundikál. Ne vétózd meg vándor te se a nagy har-
móniát. Térj hát nyugovóra, míg reggelt nem üt az a belső óra.


VII.

A kopár szirtek mind hallgatagok. Álmosan ásít a májusi
szellő. Tölgyek lombkoronáján nesztelen lopódzik át
egy-egy napsugár s a tó bódító, délutáni párája száll.
Ágak bogán mélyen ül a vidám, színes madár, hallgat és
üzenetre vár. De te itt állj meg, ne menj tovább,
hogy célhoz érj, elébb pihenj, majd mehess odább.


VIII.

Kedvesem. Mint szívünkben a szeretet, oly nagy súllyal
tespedett a hegyek láncolatára, némaságnak tompa homálya.
A szél néha játékba kezd, amott a fák karcsú dereka
követi ezt. Immáron elült a kismadár, csend van s e
különös, hűvös ár –a némaság- mindent betölt. Ideje már
nyugovóra térnünk, akár a vándor, ki hosszú útját itt
megszakítja, hogy a bércek alvó tárgyi számát önként gyarapítsa.


IX.

Gyémántos, csend lepte éj száll a nagy hegyre. Bólogat
néhány fa, elnyomja magánya. Libben a langy szellő, madárt
rejt mély erdő. Nyugszik a táj mára, Vándorom nincs ára,
nincs ára nagy csöndnek, most tested elpilled. Pihenjen
nagy tested, éj leple elfedhet.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.