A terítõre...
A terítőre lángméz cseppen,
álmot kigyújt és ottmarad.
Az álom ég, szilánkok hullnak,
villan színezüst pillanat.
Ezüst szilánk, Idő szilánkja
meg-megsebez és hallgatunk.
Tükör, nyár, kékség - minden látszat.
Hisszük: vagyunk, de nem vagyunk.
Nem vagyunk és sohasem voltunk,
csak fény-, s árnykéz formálta át
a nemlétet, az érthetetlent,
csodát színlelő nincs-csodát,
s míg lángméz édes cseppje éget
életnek hitt álmot, marad
idő, nemlét, szilánkot küldő,
szívet megsebző pillanat.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: ÚJ HEVESI NAPLÓ, 2001/11
