Álomkócok
ráncos az éj az összegyűrt lepedőtől
kigyulladt takaró hever a szobában
sárga, reszkető fényénél dolgozom
a párnáról gyűjtöm hajszálaidat
majd felvágom és megkeresem az álmaidat is benne
de csak csontokra lelek
a húst már megemésztette a párna
az ablakig sétálok és vissza
további nyomokat keresgélve
(levágott körmeid félholdjai a sarkamra tapadnak
és jól esően szúrnak)
valahányszor lenézek az udvarra
egy emlék kiveti magát belőlem
közben a párnából kihalászott csontok fésűvé állnak össze
ujjaim között
a fürdőszobába sétálok
ahol kiégett, fekete, görbe vonalra lelek a tükrön
ott
ahol beleégett reggeli mosolyod
majd megfésülködöm
a fésű fogai kibogozzák végre az én
álomkócaimat is:
tavasz van, és egy virágoskertben állunk
végtelen tenger habjait szeljük ép egy kitört ajtó hátán
egy ruhás szekrényben szorongunk mind a ketten meztelenül
tél van, mi pedig egy dombtetőn állunk egy törött szánkó felett
a te kezedben távcső az enyémben pedig evező van
megjavítom - ígérem, a törött fadeszkákat illesztgetem egymáshoz
körülöttünk felakasztott, dohos szagú kabátok rémitő kísértetei
a virágokon nincsenek szirmok, csupaszon lengedeznek a szárak
megkérdezem tőled, hogy kié ez a sok kabát
az egyik kezedben kosár a másikban hegesztőpáka van
végül a fadarabkák egy hintalóvá állnak össze
miközben evezek a szárazföldről kérdezgetlek
ez nem a mi szánkónk - mondod riadtan de én felültetlek rá
azt mondod, mindegyik az apádé, és jobb, ha vigyázunk rájuk
belenézel a távcsőbe, s azt mondod, nem vagyunk már messze
a kosarad teli szirmokkal, sorban hegeszted a szárakhoz a őket
ahogy ráülsz a lóra felnyerít, és messzire vágtat veled
ugyan mi bajuk lehetne? - mondom, ám fojtogató köhögés tör rám
az én kezemben is egy kosár, de az döngicsélő méhekkel van teli
elkérem tőled a távcsövet, de nem akarod nekem ideadni
hatalmas rajban ruhamolyok szakadnak fel a tüdőmből
végül kiszakítom a kezedből, és a szememhez emelem
utánad kiáltok, te pedig a nevemet sikoltod
sorra engedem ki a rovarokat, azok egyből a virágokra szállnak
ahogy elhordják mind a virágport, hervadni kezdenek a növények
a távolban megpillantom saját magunkat egy kifeszített ajtó hátán
a rovarok pedig rávetik magukat a felakasztott kabátokra
keserű sírásodat felkapja és szétcincálja a szél
távoli önmagam épp engem fürkész távcsövével
hagyd abba! - könyörögsz, de én képtelen vagyok rá
elindulok hát a hintaló hóba húzott nyomait követve
állunk ott, a halott növények között, és te sírva fakadsz
az eltűnő kabátok mögött rálelünk saját ruháinkra, felöltözünk
kihulló könnyeid mézzé változnak, amit lenyalogatok arcodról
az út végén kiterült testedre s a széthullt szánkó léceire lelek
és talán azt mondja: nincs többé szárazföld
Hagyjon üzenetet a szerzőnek! Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához. Feltöltés ideje : 2012-10-20 19:50:28Utolsó módosítás ideje : 2012-10-21 14:51:27
