Egy régi érchegység

A Nomádok olyan hegyvidéken élnek
ahol még áll néhány díszes régi vasoszlop
és rozsda zörög a paták alatt

Ezen a tájon mindent benőtt a fű
beomlottak a tárnák szörnyű régen
csak a medve sejti, hol állnak lent még támfalak

Erre a tájra százévenként
eljön egy holtsápadt fotós
vele jön három ovális arcú hölgy

Mindig a rejtőzés napja ez a nap
kiürülnek a völgyek és megnőnek az erdők

A lányok a füvön végigheverednek
ruhájuk finom és csillogó anyag
felállnak, sétálnak, nevetgélnek
egy-egy fa törzsét megölelik
belegázolnak egy-egy patakba
tizenháromszor ruhát váltanak

Egész nap járják az Érchegységet
A Nomádok kezdettől figyelik őket

Akár a kő a Nomádok pofacsontja
értelmük megfeszült szarvasíndarab
Mióta kiűzte őket az Ember
vadászaton kezük már nem remeg

Alkonyatkor a Nomádok falujából
füst vágtat az Érchegység fölé

Majdnem teljes a csend az Érchegység alatt
a lent felejtett fémek törzsfőnökei
egy-egy új mesére rábólintanak





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Galaktika 53., 1984