EGER
A fénybe dől a régi kardok árnya.
Felhőlángokra ezüst fecske sző
múltat, legendát, s tündöklik a tájon
a sólymok ívét megsejtő idő.
Fent a várban volt-álom a kövekben.
Lángfelhők közt sátrakat bont a nap
Volt-álomban leverten ott vonulnak
az ostromló gőg, a török hadak.
Ám a felszínen pénzt vár, cseng a vígság.
Kólát iszik a reklámmellű nyár.
Német szó, magyar...no és ha török jön?
A várúr néki széles kart kitár.
Ha élhetnénk egykori győzelemből...
Árnyék szalad a fénykardokon át,
s a zászlós szélben ezüstmellű fecskék
csivit-hangjával csillog a világ.
Borozók közt kicsit elüldögélek.
A poharakban vérpiros az ég.
Múlt győzelemmel, jajjal egybeolvad
lófarkas zászló, félhold, messzeség.
Eger, én mégis patakod csodálom,
mely lent siet a házsorok alatt,
s a szitakötők tündér szín-zenéjét
viszi a víz, égtükrű pillanat.
A partot itt-ott sás gőggel benőtte.
Nagyító szem: zöldcsíkos béka néz.
Egy kéz emel, szivárvány-csendű csendben
szépség tűnődik, szíveket igéz.
Eger! Érzed? Ez a legdrágább kincsed,
e szíveden át siető patak.
Ez hozza erdők, hegyek halk meséjét,
ez csábít hozzád varázsszárnyakat.
Kell egy patak mindennap-életünknek,
kis futó víz, mely viszi titkait,
s bár eltűnik a csillagok alatt, de
hisszük, hogy eljut majd egy csillagig.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: ÚJ HEVESI NAPLÓ, 1999/7